„A második világháború és az azt követő tragédiák, a holokauszt, majd az osztályharc kapcsán mindig foglalkoztatott az: hogyan lehetett kivitelezni? Hogyan történhetett meg, hogy embertársaik szeme láttára, sok esetben hallgatólagos vagy épp kifejezett jóváhagyásával hurcolták emberek millióit a halálba, kényszermunkára? Hogyan történhetett meg az, hogy nem egyszer a téglagyári meneten bámészkodó lakosok közül egyesek még le is köpték valamelyik szerencsétlent, aki életét egy bőröndben hurcolva ment a biztos halálba, és hogy nem akadt senki, aki legalább megpróbálja megakadályozni?
Azt hiszem, most kezdem megérteni, csak most kezdem elhinni, hogy ezt tényleg lehetséges volt. Nézem, hallgatom és olvasom a reakciókat – nem a parlamentben elhangzókat, hanem az utcán, boltban, buszon, az internetes kommentekben megjelenőket, s azt akarom hinni, hogy ez csak egy rossz álom. De nem az, sajnos. Ez a valóság – a mai magyar és európai valóság.
A menekültügyben megmutatkozó embertelenséget még cinizmus is tetőzi mind politikai, mind lakossági szinten. Biztonságos harmadik országból senkit sem fogadunk be, nem engedünk tovább, mert sem Görögországban, sem Szerbiában, sem Olaszországban nem veszélyezteti senki már sem a szírek, sem az irakiak, sem az afgánok életét, mondja minden magyarok miniszterelnöke. Csakhogy ezzel azt is mondja: oldják meg a szerbek, olaszok, görögök, ha kellett nekik épp ezen az útvonalon országot alapítaniuk.
Tegnap a buszon jól öltözött középkorú nők arról beszéltek, »már hogyne jönnének, amikor itt dolgozniuk sem kell, mert eltartjuk őket. Dolgozni úgysem szeretnek, amióta felszabadultak a rabszolgasorból, csak süttetik a hasukat a napon, azért van akkora nyomor arrafelé«.”