Chrestus

Aki Magyarországon az 1990-es évek előtt járta iskoláit, és otthonról nem erős keresztény hitet hozott magával, abban a kereszténység kezdeteiről és magának Krisztusnak a személyéről sajátos kép alakulhatott ki. A jószándékú érdeklődő a tankönyvek és ismeretterjesztő művek alapján alighanem ara jutott, hogy bár kétségtelenül voltak bizonyos alapok, volt egy vallásos mozgalom, de az az eseménysor, amely az Újtestamentumban olvasható, a valóságnak csupán kivonatolt összefoglalása. A názáreti Jézus pedig sok-sok emberből összegyúrt alak, akiben egy egész történelmi korszak számos névtelen szereplője mintegy megtestesül.

De nem csak a Kádár-kor diákja járhatott így. Évszázadok kétség-nélkülisége után a felvilágosodás a legmélyebbre ható kétségeket hozta magával, és komolyan felmerült, hogy egyáltalán élt-e valaha Jézus Krisztus. „Az Ő történelmi létét két évszázadon át megkérdőjelezték” – írja Török József professzor (Egyetemes egyháztörténelem, Budapest, 1999. 11. oldal). Pedig a kereszténység születésének távolról sem egyetlen kortárs tanúja a Biblia. Már a Krisztus utáni első századra (tehát Krisztus századára) vonatkozóan léteznek konkrét utalások, léteznek továbbá olyan adatok, amelyek az Újszövetség állításait közvetve vagy közvetlenül alátámasztják.

A 2. század első harmadában Suetonius római történetíró megírta A caesarok élete című művét, benne a Krisztus után 41-től 54-ig uralkodó Claudius császár életrajzát. Itt olvasható (Claudius 25): „a zsidókat, akik Chrestus bujtogatására szüntelenül zavarogtak, kiűzte Rómából.”

Hát persze – csapnánk a homlokunkra –, ez a Chrestus nem lehet más, mint Christus, vagyis Krisztus. De legyünk óvatosak és körültekintők, mint Ernest Renan, a tudós szépíró vagy regényes tollú történész. Hátha mégsem erről van szó. A kereszténység kialakulását tárgyaló hétkötetes művében Renan több lehetőséget is felvet. „Lehetséges, hogy volt Rómában egy Chrestus nevű zsidó, aki zavargásokba vitte hitsorsosait, és azok kiűzését idézte elő” (Dick Manó kiadás, III. kötet 63. oldal). Ekkora véletlen egybeesés azonban mégiscsak valószínűtlen, különösen ha tudjuk, hogy bő tíz évvel később, 64-ben Néró császár már a keresztényeket tette felelőssé Róma égéséért – tehát jelentős számban kellett Rómában élniük.

Annak ellenére sem valószínű az első feltevés, hogy a Chrestus a korabeli Rómában ismételten előforduló név (sajátos anakronizmussal, szívünk szerint keresztnevet mondanánk), különösen rabszolgák és felszabadítottak körében. Renan szellemes érvelése szerint ez éppenséggel a Krisztussal való azonosság mellett is szólhat – tudniillik az esetet lejegyző hivatalnok a számára idegenül hangzó Christus nevet önkéntelenül felcserélte az ismerősen csengő Chrestussal, „megfelelően a kevésbé tanult emberek szokásának, hogy az idegen neveknek oly formát adnak, mely egyezőbb a nekik megszokottal”.

Egy szó mint száz: Suteonius idézett helyén bízvást fölfedezhetjük a keresztényekről szóló első nem keresztény híradást. Tudjuk ugyan, hogy Suetonius közel száz évvel később írta meg a művét, de azt is tudjuk, hogy mint ab epistulis, a császári kancellária vezetője pontosan ismerhette a szükséges dokumentumokat, és az égvilágon semmi okot nem látunk arra, hogy az ügy bármi okból való meghamisításával gyanúsítsuk. Ráadásul tudunk valakikről, egy zsidó házaspárról, akik éppen ezért és ekkor hagyták el Rómát.

Pontosan mikor is? Erre nézve Pál apostol jön segítségünkre – habár önkéntelenül. Azt tudjuk, hogy a zavargások nem Pál hatására robbantak ki, ekkor még nem járt Rómában. Idézzünk egy részt az Apostolok Cselekedeteiből (18. 1-2.): „Ezek után Pál elhagyta Athént, és Korinthoszba ment. Itt találkozott egy Aquila nevű pontusi származású zsidóval, aki nemrég érkezett Itáliából feleségével, Priscillával, mert Claudius elrendelte, hogy az összes zsidó hagyja el Rómát.” És vajon miért találkoztak éppen a keresztény Pállal – ha nem hittestvérüket látták benne?

Íme a források csodálatos egybecsengése, mely olyan nagy örömmel tölti el a filológusokat. Ráadásul arra nézve is van támpontunk, hogy Pál mikor merre járt. Egy fennmaradt delphoi töredékes feliratból megtudható, hogy egy bizonyos Gallio 51 és 52 nyara között Akhaia kormányzója volt (Ferguson: A kereszténység bölcsője, Budapest, 1999, 492. oldal). Az Apostolok cselekedetei 18. 12-17. pedig elbeszéli azt az epizódot, amikor a korinthoszi zsidók Pált Gallio kormányzó elé citálták, hogy tanaiért ítélje el (nem tette). Mivel Pál másfél évet töltött Korinthoszban, és nem sokkal a Gallio-epizód után távozott onnan, érkezését 50-re tehetjük. Claudius rendeletének tehát ezen időpont előtt kellett megjelennie. Aquiláról és Priscilláról azt mondja a Szentírás, hogy „nemrég érkeztek Itáliából”, tehát a kérdéses időpontban a rendelet sem lehetett régi. Nagy pontossággal azt mondhatjuk tehát, hogy 49-ben vagy 50-ben keletkezett, sem előbb, sem később.

Mindez arra bizonyíték, hogy Krisztus halála (a keresztény tanítás szerint 30. április 7.) után két évtizeddel a követői már a birodalmi fővárosban is olyan jelentős közösséget alkottak, hogy hatásuk a császári ingerküszöböt is elérte.

Kérdések persze még bőven akadnak. Például ez: ha nem Pál, akkor ki térített Rómában? Erre nézve ismét Renant idézzük, nem hagyva figyelmen kívül, hogy az ő alkotói módszerében a beleérzés ugyanolyan súlyt kap, mint a tételes igazolás. „Mindenekelőtt, ha a kereszténység terjedéséről van szó, nem szabad azt képzelni, hogy e terjesztést folyamatos missiók végezték és a mai missionáriusokhoz hasonló igehírdetők útján, kiknek az a foglalkozásuk, hogy városról városra járjanak. Pál, Barnabás és utitársaik voltak az egyedüliek, kik néha eképpen cselekedtek. A többit oly munkások végezték el, kiknek neve ismeretlen maradt. A hírnevessé vált apostolok mellett ilyenformán volt egy homályos másik apostolátus, melynek tagjai nem voltak hivatásos dogmatizálók, de amely csak annál hatékonyabb volt.” (Idézett mű 61. oldal)

Igaz, Claudius idején a császári udvarban még nem tudták, hogy kivel-mivel is van dolguk, a kereszténység Rómában nagyrészt a zsidóság belső ügye volt, a Renan által említett névtelen apostolok a zsidóság köréből toborozták híveiket, és a mozgalom kívülről nézve valószínűleg nem látszott egyébnek, mint belső civakodásnak. A Gallio-történet éppen alkalmas példát mutat arra, hogy az ortodox zsidók a birodalmi világi igazságszolgáltatástól kértek védelmet az újkeletű „lázítás” ellen. Ne féljünk még nagyobbszabású példát is előhozni: az Újszövetség magának Jézusnak elítéltetése és kereszthalála során ugyanezt a történetet mondja el.

Jeruzsálemben volt zsidó igazságszolgáltatás, Rómában nem. Claudius – illetve bizonyára valamelyik főhivatalnoka – tehát nem adott senkit senki kezére, hanem az egész civakodó társaságot kizavarta a Városból anélkül, hogy a vita mibenlétéről különösebb fogalma lett volna.

Ahhoz, hogy Róma magas körei megértsék, itt valami minőségileg új jelent meg, további egy-másfél évtizednek kellett eltelnie. Tudjuk, hogy 64-ben Nero már a keresztényeket tette bűnbakká Róma égéséért. Amiből egyrészt az következik, hogy Claudius rendelete csekély hatásfokkal működött, másrészt hogy ekkorra már az egész Város tudott a keresztény közösség létezéséről. Végül azt is fel kell tételeznünk, hogy ekkorra a kereszténység már kilépett a zsidóság köreiből. Mindez Tacitus 115-ben írt soraiból ismert:

„De sem emberi segítségre, sem a princeps ajándékainak vagy az istenek engesztelésének hatására nem akart eltávozni az a gyalázatos hiedelem, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Nero másokat tett meg bűnösöknek, és a legválogatottabb bünetésekkel súlytotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett.” (Évkönyvek, XV. 44.)

„A halálig hű” – Herbert Schmaltz festménye az oroszlánok elé vetett keresztényekről, 1897

Ezúttal tekintsünk el a „christianusok” bűnösnek bélyegzésétől, mindössze azt jegyezve meg, hogy az emberek minden korban egykönnyen bűnösnek tartanak minden titkos, beavatáson alapuló csoportosulást, melyet nem értenek. A lényeg itt a „sokaság” szón van, azon a közlésen, hogy Nero a keresztény közösséget mint általánosan ismertet választotta bűnbaknak.

És ez már bizonyosan Pál és Péter keze nyoma, vagy legalábbis az övék is. Ez már a népes, általánosan ismert – persze félreismert – ősegyház kora, mindössze egy emberöltővel, 34 évvel azután, hogy Jézus kereszthalált szenvedett. Úgy, ahogy írva van az Újtestamentumban.