Újra és újra ugyanaz a nóta. A bennszülöttek élik a maguk küszködő, egyszerű életét. Irigylik a főnököt, mert neki három sor gyöngye van, nekik meg csak egy, legtöbbjüknek az is agyagból. Este a tűz körül ülve hallgatják a messziről jött idegent, aki arról mesél, ami a nagy vízen túl van: mérhetetlen sok gyöngy, rengeteg tükör, megszámlálhatatlan rézkarika.
Ám egyszer csak jön a nagy fehér ember, és a málhája tele van gyöngyökkel, tükrökkel, rézkarikákkal. A bennszülöttek boldogan adják oda ezekért minden értéküket. A nagy fehér ember pedig, miután elrámolta az aranyat, megveregeti a bennszülöttek hátát: ugye milyen jó, hogy mostantól azt vehettek magatoknak, amit akartok?
A rendszerváltáskor a magyar nép, negyven év hiánygazdálkodás után mámoros boldogsággal zuhant bele a nagy konzumálásba, és a multik azonnal ontani is kezdték a csillogó-villogó árut. Aztán felépültek a konzumálás katedrálisai, a plázák, és a fogyasztás még magasabb fordulatszámra kapcsolt. Aki így karácsony vigíliáján bemerészkedik a budapesti belvárosba, elámul: mindenki rohan, mindenki vásárol, mindenki fogyaszt, mint az üveggyöngy-raktárba beszabadult bennszülött.
Most, hogy vasárnap a boltok egy része zárva lesz, ez egy kicsit lassulni fog. A konzumálásra heti hat nap marad csupán. Talán még arra is jut újra idő, hogy mi bennszülöttek este leüljünk a tűz köré, és meghallgassuk egymás történeteit.