A Tanárember

„Aztán 1988 tavasza lett, és megalapítottuk a Fideszt. Még megijedni sem volt időnk önnön bátorságunktól, amikor hír érkezett: az alapítókat kirúgják az ország összes egyeteméről és főiskolájáról. S akkor ülősztrájk szerveződött az aulában.

Vele volt óránk éppen. Hernádival.

Megbeszéltük, hogy óra elején szólunk neki, nem veszünk részt a szemináriumon, de egy általa megjelölt időpontban természetesen pótoljuk. Úgy esett, hogy a csapat engem jelölt ki szószólónak. Halálos csendben ültünk a teremben. Megérkezett. Halálos pontossággal, mint mindig. Amikor becsukta maga mögött az ajtót, és szembefordult velünk, jelentkeztem.

— Parancsoljon.

— Tanár úr, elnézést kérünk, de nem tudunk részt venni a mai szemináriumon. Bizonyára tanár úr is értesült a fejleményekről, és úgy tudjuk, kirúgással fenyegetik az alapítókat. Ezért ülősztrájkot szerveztünk, arra kell mennünk. Természetesen egy tanár úr által megjelölt időpontban pótoljuk a mai hiányzást.

Egy szuszra mondtam el, ahogy beleidomítottam magamba. Elmondtam, eldaráltam, és félelmemben állva is maradtam. Ha lehet, még halálosabb csöndben vártuk a reakciót. Vártuk az összeomlást. Mert Hernádi tanár úr órájáról nem lehetett hiányozni. A tanár úr lassan megfordult, és az ablakhoz ment. Kinézett a Kazinczy utcára. Inkább a hátát mutatta nekünk. Kezét összekulcsolta elöl, és semmit sem mondott. Percek teltek el, kínos, rettenetes csöndben, kínos, rettenetes félelemben. Lassan elfordult az utcától, elfordult az ablaktól, és ismét szembeállt velünk. Könnyes volt a szeme. És alig hallhatóan ennyit mondott:

— Csak annyit kérek önöktől, hogy nagyon vigyázzanak magukra, fiúk…

És kiment.