Azt már láttuk, hogy a focival kapcsolatos csodavárás milyen csúfos csődhöz vezetett, de ennél sokkal veszélyesebb egész jövőnket egy ósdi iparosítási koncepcióban látni és attól várni a csodát. Ráadásul egyszer már megbukott itthon a nagy magyar iparosítási vízió. Épp ennek az illúziónak a mementója volt a Tanúból elhíresült magyar narancs...
Emlékszünk még a néhai Sztálinvárosra, Leninvárosra és a magyar nagyipar többi agyrémére? Úgy látszik, a kormány nem tanult ezek példájából. Pedig a kommunizmusnak legalább olyan lényeges ismérve volt a gazdaság és a társadalom iparosítása („modernizációja”) mint ennek sajátos, keleti típusú (szovjet) ideológiája. Ezért hiába kommunistáznak, hiába kiabálnak kígyót-békát az utóbbira, ha mit sem tanulnak az ennek alapját képező iparosítási illúziókból. Jövőnk, illetve természeti és kulturális erőforrásaink szempontjából majdnem mindegy, hogy ezt mint legfőbb tőkénket kommunista, fasiszta, vagy valamilyen kapitalista ideológiával éljük fel. Meddig kell még várnunk a felismeréssel, hogy a totalitarizmus három fő ideológiájának közös alapja ugyanaz az iparosításnak és „modernizációnak” nevezett rablógazdálkodás: természeti és kulturális erőforrásaink, egész jövőnk felélése azon a címen, hogy valamiféle tőkeként „hasznosítják” rövidtávú érdekek szerint.
Kezdjük két friss hírrel, amiből elég világos, mi a gond. A lényeget tekintve most mindegy, mi a neve (ahogy a pártja márkanevét is felesleges felemlegetni), szóval van itt egy miniszterelnök, aki pár napja kijelentette, hogy hamarosan Magyarországnak kellene szerinte az EU legiparibb országává válnia.
Ha ez nem lenne elég, a vidékfejlesztési tárca ünnepli a génpiszkálás csúcsmultijaként ismert Monsanto nagyigmándi gigaberuházását, miközben -ezzel a konkrét ténnyel totális ellentmondásban- kiáll elvi síkon, nagy általánosságban a GMO-mentesség megőrzése mellett.
(N.B.: az MTI hír egy szóval sem utalt a Monsanto-val kapcsolatban világszerte egyre erősebb tiltakozásra és gyakorlatilag az egész sajtó ennek említése nélkül közölte az „ártatlan”, sőt: örömtelinek tűnő hírt, mintha teljesen szalonképes, normális cégről lenne szó és nem egy genetikai szörnygyártóról.)
Ha ehhez hozzátesszük a kishantosi minta öko-gazdaság és népfőiskola felszámolását és a Paksra tervezett új reaktorblokkokat, akkor mindezekből kirajzolódik egy olyan újraiparosítási vízió, mely egyértelműen és hosszabb távra a harmadik világ gyarmatai között helyez el minket, az olcsó munka és ipari környezetpusztítás világában. Aki még ma is ebben látna jövőt, az semmit sem értett meg abból, hogy a mai globális válság a túltermelésre és túlfogyasztásra bazírozott ipari társadalom csődje. Ez kérem szépen egy XIX. századi jövővízió, mely szerint az ipari fejlődés, a tudomány és a technika majd minden problémát megold. Ehhez képest mai legsúlyosabb globális problémáinkat éppen ez a zsákutcának bizonyult ipari „fejlődés” és modernizáció okozta! (A tudományban egyébként már a második világháború idején megbukott ez a pozitivista koncepció.) Úgy is mondhatjuk, hogy a múltban látja Orbán Viktor a jövőnket, mégpedig a konzervatív ideológiák közül is a leginkább környezettudatlan változatban. Ez a fajta obskurantizmus a középkori inkvizítorok felfogásának mai megfelelője, azzal a jelentős különbséggel, hogy a régi boszorkányüldözés nem tette kockára a földi élet egészének jövőjét mint a „modern” öko-inkvizítorok ipari világfelfogása.
Az első egyértelmű jel a vörösiszap-termelés újraindítása volt a devecseri-kolontári ipari katasztrófa után. Semmit nem tanultak belőle. Vajon mi lenne elég, hogy észhez térjenek? Hány embernek kéne meghalnia mondjuk egy paksi katasztrófában, hogy másként gondolkodjunk az ipari jövőről? Fukushima és Csernobil után is újra azt akarják, higgyünk azoknak a szakértőknek, akik korábban is mindig átvertek minket a „minimális kockázat és maximális haszon” meséjével. (Ugye emlékszünk: Csernobil után azt szajkózták, az ócska szovjet technológia volt az oka, ilyen a fejlett Nyugaton kizárt... aztán jött Fukushima. Most megint másra hivatkozva győzködnek minket a sötét érdekek által diktált szakvéleményükkel.)
Valamiért a hiperdemokratikusan megválasztott kormányok nem akarnak teret engedni ezekben a „stratégiai kérdésekben” semmilyen demokratikus kontrollnak. Nyilván azért, mert nem a közérdeket képviselik ők és szakértőik, hiszen akkor boldogan tárnának minden részletet a nyilvánosság elé. Tényleg: vajon mennyire nyilvánosak a multikkal egyébként ádáz szabadságharcot vívó kormányunk stratégiai együttműködési megállapodásai egyes multikkal? Mennyire nyilvános az a folyamat, hogy kik választják ki a cégeket és hogyan állapodnak meg velük a mi nevünkben? Ennyire kevéssé tartozik a választókra, hogy képviselőik mit írnak alá a nevükben és kivel? Miért csupán kész tényként közlik velünk a végeredményt, amibe nyilvánvalóan semmilyen beleszólásunk nincs?
Mindezek alapján ép elméjű és lelkű ember nem támogathat egy ilyen demokráciaellenes és jövőpusztító iparosítási politikát, főleg annak ismeretében, hogy a világban milyen politikai rezsimek üzemeltetik az ilyen ipari gyarmatországokat és milyen színvonalú ott az oktatás, az egészségügy, a közélet, a sajtószabadság és általában a közgondolkodás, illetve az emberi jogok milyen sorsra vannak kárhoztatva. Mondjuk ki, hogy nem a felülről, autoriter módon irányított ipari rablógazdálkodásban, a természeti és társadalmi környezet lerablásában, egyszóval életünk kifosztásában látjuk a jövőt. Ma semmi sem sürgetőbb dolgunk ennél. Egy ilyen, egész jövőnket veszélyeztető politika esetében nyilván kevés szóban, vagy akár csak szavazattal reagálni. Ilyenkor döntő fontosságú, hogy minden lehető civil aktivitással és ellenállással fellépjünk életünk és jövőnk ipari kifosztása és elrablása ellen.
