Unalmas arcok

„Elég csak ránéznünk az újakra, mert minden ellenkező híresztelés ellenére időnként érkeznek ilyenek is. S nem is csupán az új pártok, az LMP vagy a Jobbik vezetőire gondolok, hanem a két legjelentősebb szereplő, a Fidesz és az MSZP újabb arcaira, mondjuk Lázár Jánosra az egyik, Mesterházy Attilára a másik oldalon. Mindketten a kétezres évektől váltak frontpolitikussá, s mára már szinte mindent kipróbáltak és túléltek, amit egy politikusnak el kell viselnie és túl kell élnie. Bármit gondoljunk róluk, ma már mindketten hivatásos politikusok, a hazai közélet egyre fontosabb szereplői, akik - ezt mindketten többször bizonyították - reggelire megennék azt a derék civilt, aki ezen képességek és tapasztalatok nélkül szeretne belevágni a politikába.

Mindezt azért tartom fontosnak elmondani, hogy jól értsük: a politika nem kívánságműsor, vagy esetleg a nézők SMS-eire hajtó tehetségkutató műsor. Nem jönnek a semmiből újak, részben azért, mert nem tudnák csinálni, részben pedig azért, mert ha lenne is szándékuk a politizálásra, a régiek annyival több erőforrással és a politizálással kapcsolatos szakértelemmel rendelkeznek, hogy esélyük sem lenne velük szemben. A megújulás a politikában nem úgy megy végbe, hogy ma még nem voltak újak, de holnap már lesznek. Hanem úgy, hogy mire egyáltalán észrevesszük az újakat, lassan már réginek gondoljuk őket. Lehet tehát fanyalogni, nem szeretni Orbánt, Lázárt, Bajnait vagy Mesterházyt, de - nagyjából Vonával, Schifferrel és Gyurcsánnyal kiegészülve - belőlük kell, belőlük lehet választanunk majd 2014 tavaszán.”