„Ellenzéki értelmiség körökben azért van némi aggodalom: társulatával annyira erős volt a kapcsolata, hogy a hiánya idővel gyötrővé válhat.
A társulat elveszítése gyötrő és soha nem múló. Mégis erőt és hitet ad, amit együtt létrehoztunk. Ugyanazt fogom csinálni, amit eddig, csak más keretek között. Ráadásul minden jövő évi munkámban részt vesz valaki a volt társulatból.
Szakmailag elégtétel, vagy elsősorban egzisztenciális biztonság, hogy két évre előre tervezhet?
Első reflexből azt gondoltam: az itthoni munkákkal gondjaim lesznek. De nagyon sokan nagyon hamar jelezték, számítanak rám. Amiben biztosan közrejátszott az is, hogy tudják: ha engem hívnak, általában nézők is jönnek. Ami védettséget jelenthet bizonyos kifogások esetén. Persze a megfogalmazásomban van némi cinizmus is. Eszenyi Enikő például olyan sebességgel reagált a történtekre – hívott a Vígszínházhoz –, hogy abban nem volt semmi mérlegelés. Egyébként elkeserített volna, ha az derül ki: nem csupán politikailag vagyok nemkívánatos, de szakmailag is.
Felteszem: első reflexe a szakmáját jellemző bátortalanságból adódott.
Ez nem bátorság kérdése. Egzisztenciális kényszerek miatt is mind többen próbálnak igazodni.”