Biboldók a szigeten

„Alig ültem le hozzá a szigeten, amikor széles mosollyal odalépett egy húsz és harminc közötti srác, hogy milyen szép cikket írtam az olimpikonjainkról, és gratulál. Kicsit bután néztem, és mondtam, hogy hát én nem is írtam az olimpikonokról semmit. Azt gondoltam, összekever valakivel. De, de, erősködött, én írtam az olimpikonokról. Erőltettem az agyam: nem én írtam. Akkor láttam, hogy valami különös indulat villan a szemében, és a haverjai felé fordult: »És letagadja, a szemembe hazudik a biboldó!«

Annyira meglepett a dolog, hogy nem is tudtam reagálni, még csak a pumpa sem ugrott föl bennem, nem is értettem, mi történik. Ugyanolyan nyugodt mosollyal válaszoltam, hogy nem, nem írtam az olimpikonjainkról sem szépet, sem rondát. Ők meg hevesen biboldóztak tovább. Csak Láng ugrott föl, ő volt köztünk az egyetlen zsidó, de ő is halál nyugodtan viselkedett, csak annyit mondott, hogy srácok, erre most semmi szükség, fejezzétek be, legyetek szívesek. (...)

Én csak bámultam magam elé, és nem hittem. Próbáltam tétován eltréfálni, hogy régen legalább a fajelmélet alapjaival tisztában voltak a nácik, és már ránézésre sem jutott volna eszükbe engemet lezsidózni, de aztán nem, nem jött ki az egészből semmi, ezt nem lehet outra ütni, ez a mély, középkori sötétség nemcsak megmagyarázhatatlan, de eltréfálhatatlan, megemészthetetlen. Se kiköpni, se lenyelni.”