„Szó se róla, a finanszírozási költségek megugrásától és a fenyegető bankpániktól megrémült kormány most igyekszik menteni a menthetőt. A piacok – a Széll Kálmán-terv tavalyi bejelentéséhez hasonlóan – meg is vették az új sztorit a Nemzetközi Valutaalappal kilátásba helyezett megállapodásról. Más sebek azonban lassabban gyógyulnak. A magyar költségvetést igen érzékenyen érintheti Brüsszel és az uniós tagországok bekeményítése, legyen szó a támogatások megvonásáról vagy a különböző eljárásokban kiszabott büntetésekről. Hasonlóan aggasztók a reálgazdaságból érkező panaszok: a jogi környezet és a gazdaságpolitika kiszámíthatatlansága miatt milliárdokban mérhető beruházások úsznak el.
A tét tehát óriási, a politikai viták szintjén mégis nagyjából ugyanott tartunk, mint húsz éve: egy magát nemzeti érzelműnek valló közösség folytat életre-halálra szóló harcot egy magát nyugatiasnak tartó csoporttal arról, vajon ki képviseli jobban a magyar érdekeket. Azzal a lényeges különbséggel, hogy ezt a hungarikumot immár az európai és amerikai piacra is sikerült exportálni. Így aztán lassan minden külföldi Magyarország-szakértővé válik, bármily sokba kerül is nekünk ez a kétes dicsőség ebben az esetben.
Mi kell ennek az ördögi körnek a megtöréséhez? Önmérséklet. A kormánynak és híveinek tudniuk kell(et volna), hogy az általuk (is) fontosnak tartott nemzeti érdekek képviselete mikortól és miért válik kontraproduktívvá. Ellenfeleik pedig úgy segíthetnének, ha kritikáik valóban tényszerűek és túlzásoktól mentesek maradnának. Most két hangos tábor van, amelyek egymás hibáinak felnagyításából élnek. Kérdés, mi lesz a többiekkel.”