Nem lehet áttolni a felelősséget

„Ma Magyarországon sokat hallunk a családok kríziséről, érzelmi és anyagi értelemben is. Nagyon sokan feladják, kilépnek, akár gyerekként, akár társként. Erre is reagálni akart, amikor a trilógiát készítette?

Számomra, öntörvényű, bizonyos értelemben útkereső, más értelemben autoriter, heteroszexuális, magyar férfiként, fontos volt a család kérdése, hiszen egyszer csak belekerültem én is abba a helyzetbe, hogy családom, feleségem van. Aztán megszületett a lányunk, tehát jött egy újabb nő a családba. Két nő sajátos dinamikával. Egyezkedni kell, hogyan megy ez. Megy-e egyáltalán? Férfiként, apaként. Mivel lehet a baj? A családképemmel? Vagy nincs sehol baj és ez egy szoktatási folyamat? Művészként minden ötszörösére nagyítódik, és esetleg szétszedek olyan dolgokat amelyek mások számára evidenciák... A nemzeti és nemzetközi gazdasági krízis, illetve az identitás válság is sokféle kérdést vet föl. Sokszor mondják, hogy például korábban a család  szerkezete, szerepe, helyzete sokkal tisztább volt. Lehet, de az tény, hogy korábban másfajta  perspektíváik voltak az embereknek. Ma olyan komoly paradigmaváltás van a technológiában például, hogy egy családfenntartó azt tapasztalja meg, hogy a gyereke szinte mindenben sokkal gyorsabb, mint ő. Olyan sok támadás érte a család képletet, hogy ezt tényleg bizonyos értelemben a romjaiból kell összepakolni. (...)

Korábban azt nyilatkozta, hogy az együttműködésre való hajlam hiánya a jelenlegi kríziseink elsődleges oka.

Igen, például napjainkban, amikor az a kérdés, hogy az egyház átvegye egyes iskolák vezetését, akkor nem azon kell vitáznunk, hogy az egyház átvehet-e iskolákat főleg akkor, ha az állam nem tudja fenntartani azokat, hanem, hogy milyen módszereket ötvöznek az ott folyó oktatásban. Ez az egyházak képviselőinek is és azoknak a tanároknak, szakembereknek is a felelőssége, akik esetleg nem vallásosak, és akik talán a prekoncepciójuk miatt ellenkeznek. A papnő említett jelenetében is az egyeztetés fontosságára próbáltam felhívni a figyelmet, mert nem lehetünk egyik oldalról sem leegyszerűsítőek, mondván: egy igazság van, és az az enyém. A jelenlegi helyzet arra hívja fel a figyelmünket, hogy egyikünk igazsága sem működött önmagában, mert ha működött volna, akkor nem lenne krízis. Ha a keresztény egyházak elvei is hibátlanul működtek volna, akkor nem lett volna a 20. század egy merő kudarc közösségi szempontból, és ha a liberális váltás meghozta volna a várt reményeket, akkor nem volnánk ebben a hihetetlen gazdasági válságban. Sok minden nem jött be, de ez nem azt jelenti, hogy ezek nem volnának részleteiben használható találmányok, világképek. Az a feladatunk, hogy ezek között megtaláljuk az egyensúlyt.”