„Nagy-Britanniának, Franciaországnak és különösen az iraki, afganisztáni helyzet miatt súlyosan terhelt Egyesült Államoknak egy porcikája sem kívánja a - mégoly korlátozottnak szánt, de mégiscsak háborús - beavatkozást. Nem véletlen, hogy Hillary Clinton amerikai külügyminiszter azt nyilatkozta, a jelenlegi helyzetben nincs jó megoldás. A beavatkozás és Kadhafi esetleges megdöntése után teljes bizonytalanság következhet (se közel, se távol nem látni az ország irányítására képes új hatalmi elitet), a be nem avatkozás viszont szabadjegyet jelent a zöld ideológusnak. A nyugati államok léptek, mert úgy érezték, hogy nem nézhetik tétlenül, amint egy láthatóan bomlott elméjű diktátor (és persze korábbi üzleti partner) lemészárolja népe egy jelentős részét. (...)
Pedig most Franciaország, Anglia, az Egyesült Államok semmi mást nem tesz, mint komolyan veszi saját fennen (és persze: néha cinikusan) hangoztatott elveit. Egy repüléstilalmi zónával, vagy líbiai kormánycsapatok támadásával ezen országok energiát, pénzt áldoznak, katonáik életeit sodorják veszélybe, hogy egy diktátorral kevesebb legyen a Földön.
Mi, magyarok saját bőrünkön tapasztaltuk meg 1956-ban a várt segítség elmaradását. Úgyhogy másoknál alighanem jobban érthetjük a Bengázi városában már a halálra készülő lázadók örömét az ENSZ-határozat bejelentése után.”