„Ha az ember egy több mint kilencvenezer oldalas virtuális dossziéról próbál beszélni, okos dolog, ha lever egynéhány cölöpöt. Ezekhez viszonyítva talán nehezebben téved el az érdekek, féligazságok, a hálózati hadviselés szürke foltjai és a nettó PR-trükkök kavargó halmazában, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk el a WikiLeaks Afganisztán-dossziéjának.
Először is ki merem jelenteni: nem hiszem, hogy a hazai és a nemzetközi sajtóban van olyan újságíró, publicista (pedig szerény becslésem szerint az esetről megjelent írások száma közelíti a tízezret), aki átrágta volna magát az anyagon. Bevallom becsületesen, én is körülbelül kétezer oldalig jutottam (s emellett tengernyi összefoglalót, szemezgetést, szakblog-értelmezést volt szerencsém a héten végignyálazni), majd meguntam.
Meguntam, mert igazán izgalmas vagy új dolog nincs benne, az ügy egy szép nagy kommunikációs lufi. Akit minimális szinten is érdekel Afganisztán, az ott folyó események, s mondjuk hajlandó a napilapok szintjénél komolyabban utánanézni a dolgoknak, gyaníthatóan új információt nem fog találni a 92 ezer oldalon.
Mi lenne benne az újdonság? Hogy a pakisztáni titkosszolgálat, nevezetesen az ISI nyakig benne van az afganisztáni kormányellenes erők irányításában, kiképzésében? A legteljesebb nyilvánosság számára június óta elérhető Waldman-jelentés ezt már sokkal rendezettebben, összefüggéseiben bemutatva jelzi. Emellett évek óta helyszíni beszámolók, cikkek, interjúk, szakértők megszólalásainak százai helyezték a célkeresztbe Pakisztán minimum többoldalú viselkedését.”