„Tételezzük fel a jó szándékot, mert hát mégiscsak. Jelen esetben arról van szó: a Belváros új főutcát kap, aminek keretében - az eredeti elképzelések szerint az otromba szovjet falloszt obeliszket ellensúlyozandó - »interaktív« szökőkutat építenek a Szabadság tér egyik felében. A beruházás megvalósul, a víz tényleg Mózes és a Vörös-tenger találkozását idéző módon reagál a közeledőre. Csakhogy. Egy dolog a kreativitás, az innováció, az új térelemek megálmodása, és megint más az a bizonyos emberi tényező, amivel esetünkben nem számoltak a tervezők. Ha ugyanis végiggondolták volna, hogy a ragyogó térelemet Magyarországon építik be, biztosan lebeszélik eredeti vágyaikról a vizes funkciót álmodókat. Aki nyári napon munkaidő után járt már a szökőkút felé haza, tudja, miről van szó. Az V. kerület kellős közepén, az MNB, a Bankcenter, az amerikai nagykövetség, az egyébként a szélsőjobboldal abúzusának méltatlanul áldozatul eső hazatérés temploma és más, nyilvánvalóan elhanyagolható reprezentációs/nemzetgazdasági súllyal rendelkező épületek között szemtanúi lehetünk a magyar kreativitásnak, amint nem is annyira kiskorú pucérgyerekek tömegei, szüleik legnagyobb megelégedésére, önfeledten szaladgálnak a vízoszlopok között, több-kevesebb sikerrel kikerülve egy-két bankárt, diplomatát, alacsony beosztású köztisztviselőt. A látvány szürreális, és egyben tökéletes korrajz annak alátámasztásául, hogy miként lehet még mindig nagyon mellélőni egy eredetileg jónak tűnő ötlettel. Egy eredeti koncepció teljes félreértéséről a vizuális típusoknak katt ide.
Elsőre meglepő személyes élmény volt, amikor két éve Rómában kellő erélyességgel közölte a rendőr, hogy a Viktor Emánuel emlékművet nem azért emelték, hogy egyik teraszán az ember a földre üljön. Túlzásnak tűnt, pedig nem az: vagy mindenkire rászólunk, hogy az épített környezet is megkíván bizonyos viselkedési normákat, vagy ne csodálkozzunk, ha a főváros kellős közepén fognak fürdeni a meztelen gyerekek.”