„A jövedelemkülönbségek elleni harcnak megvan a története legalább a francia forradalomtól az egyetemes jogokon át a szociáldemokráciáig, megfertőzte az egyházat, és pusztán attól, hogy kitartóan hajtogatják évszázadok óta, elnyerte a polgárjogot. Ma már nem kell külön bizonyítani, hogy az egyenlőtlenség csökkentése a helyes irány, legfeljebb a módszerekről folyik a vita. A „szegények és gazdagok közötti szakadék” a közmegvetés tárgya, hősök adták az életüket az ellene vívott harcban. Az évszázados médiahack lényege, hogy ennek az irracionális érzületnek volt neve azelőtt, hogy baloldaliságnak, szolidaritásnak, munkásmozgalomnak nevezték volna. Az a név pedig az irigység.
Az egy egészen más problémakör, hogy a javak elosztása érdem szerint történik-e. Nyilván nem, ugyanis ahhoz például el kellene törölni az örökösödést, ahogy van, sőt a családot is. A teljesítmények méltányos elismerése, ennek megszervezése minden csoportban szükséges, családtól vállalaton át a közalkalmazottakig. De maga az egyenlőtlenség, ami ellen ma baloldal, jobboldal, szélsőjobboldal és hippikommuna együtt harcol, kizárólag az irigység koordinátarendszerében támadható. Az pedig, bizony mondom néktek, főbűn. Helyeselni, szítani, szavazatokat szerezni általa halálos bűn. Szerencséjük volt a kommunistáknak, hogy ateisták voltak.”
Tóta W. Árpád - A szomszéd tehene