Válaszút elé érkezett olimpiai bronzérmesünk – Interjú!

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás

***

Az olimpiai ciklust lezárva leeresztett?

Nem azt mondanám, hogy leeresztettem, hanem hogy inkább kicsit kivárósan, átrágósan, elemzősen telt az elmúlt időszak. Merengek és töprengek azon, mi lesz a jövőmmel. Most a prioritások megcserélődtek, de valószínűleg vissza fognak állni a későbbiekben.

Jól értem, hogy a család került előtérbe?

Abszolút így van. Nagyon sokat tudok most foglalkozni a gyermekeimmel, ami az elmúlt években nem adatott meg – sajnos vagy nem, mert a sportoló élete ilyen. Hatéves a fiam, most lesz három a kislányom. Előbbit voltaképpen majdnem minden nap én vittem suliba az elmúlt hónapokban, ami most egy nagyon közvetlen és kellemes élmény. 

Az egyébként hétköznapi történések jelentik a nagy eseményeket. A tokiói bronzérme után nem jutott be a legjobb 16 közé sem az idei olimpián. Rágódik még Párizson?

Los Angelesen?

Frappáns válasz. Már előre tekint, de csak le kell zárnia a múltat…

Nem nagyon rágódok rajta, és 

Az a legnagyobb és legközelebbi esemény, amit szeretnék megcélozni. Az ottani eredményem, állapotom és motivációm függvényében fogjuk újratárgyalni a szakmai stábbal és az MTK vezetőségével a hogyan továbbot a karrieremben. 

A visszavonuláson gondolkodik?

Ha esetleg a versenysportnak vége, akkor is részben, vagy teljes egészében a sport közelében szeretnék maradni. De ezt majd meglátjuk a vb után.

Májusban lesz 31 éves, komoly kontaktsportot űz. Milyen állapotban van?

Összességében nincsenek nagyobb egészségügyi problémáim. Egyedül a vállam fájdogál, amit még 2016-ban a riói olimpia után műtöttek meg. Meg azért érzi az ember, hogy több évtized óta kontaktsportban szerepel és folyamatosan megméreti magát. Panaszkodni nem nagyon szeretnék. Érzem azt, hogy a végét rugdosom az élsportoló karrieremnek, de még nem temetném el magam. 

Ugorjunk vissza egy nagyot az időben. Igaz, hogy a legendás kézilabdaedző, Török Bódog ajánlotta be a cselgáncsozóknak?

Igaz. A szomszédunk volt, velünk szemben feljebb lakott. Bogyi bácsi imádott kertészkedni, én pedig annak a híve voltam, hogy mindent tönkre kell tenni. 

Miután a Stefánia úton laktunk, közel a Csanádi Árpád Sportiskolához, azt javasolta, hogy mindenképpen valamilyen sportban vezessem le az energiáimat. Így kerültem az iskolába és a KSI-be is, teljesen véletlenszerűen kezdtem el dzsúdózni, amelyet már mintegy 25 éve űzök. 

Hatévesen kezdte. Mást ki sem próbált?

Nem. Ahogy kezdtem az iskolát, úgy a sportot is. Nem gondolom, hogy rosszul döntöttem volna. Tetszett a társaság, és az, hogy állandó versenyhelyzetek voltak az edzéseken. Akár foci gumilabdával vagy éppen küzdelem során. Csúnyán fogalmazok, és ne értsék félre: beleragadtam abba a mocsárba, egyszerűen ottragadtam. Az idő múlásával pedig az energialevezetésből az lett, hogy ki akartam jutni egy olimpiára. 

Rióban talán pont nekem is nyilatkozta, hogy összenyomta az öt karika súlya. Tokióban aztán éppen az édesapja születésnapján nyerte meg a bronzmérkőzését az olimpián. Esetleg más nagy sikere jut az eszébe elsőre?

Egyáltalán nem jut eszembe más a karrieremből. Ugyanakkor 

Amelyek nem csökkennek, és szerintem nem is fognak – az idő múlásával sem. Akármennyi por fog kerülni arra a 2021-es évre, nem fog semennyit veszíteni a fényéből. Egy csoda volt! Ahogy akkor is nyilatkoztam, az volt életem egyik legszuperebb napja. Az eredménytől függetlenül állítom – nyilván a bronzérem azért megédesítette –, és a helyosztó előtt is azt mondtam: elégedett vagyok, jól érzem magam, ami kevésszer adatott meg a pályafutásom során.

Pedig 2014-ben világbajnoki ezüstéremmel robbant be a világelitbe, később Európa-bajnoki dobogós helyezésekkel bizonyított, egészen 2018-ig, majdnem két évtizeden át KSI-színekben. Mit üzenne a mai gyerekeknek?

Közhely, de én úgy gondolom, hogy ez az, amit egy felnőtt sportoló közvetíthet a gyermekek felé: rengeteg kitartást és sok sikert kívánok nekik az életben! Nem kizárólag a sportban, hanem úgy összességében. Ugyanazt tudom tanácsolni a szülőknek, mint amit én a saját gyermekeim révén szeretnék elérni, hogy fejlesszenek értékes és a társadalmat segítő embereket! Akkor mindenki elégedett lehet.

A sajátjait merre tereli a sportban?

A fiam nyilvánvalóan dzsúdózik, ám én nem az a fajta szülő vagyok, aki foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy a gyermekéből cselgáncsozó és élsportoló legyen. Mindig ezzel viccelődök, és félig-meddig komolyan is gondolom: ha a fiam kiváló szakember lesz, például burkoló, akkor is elégedett leszek vele. Nekem az a lényeg, hogy találja meg a helyét az életben, és én már boldog leszek.