„Az eredményeimmel üzenek, soha nem szabad feladni!” – a paralimpia egyik aranyérem-esélyese, Kiss Péter Pál a Mandinernek

Nyitókép, fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

***

Kiss Péter Pál immár négy éve a KL1 kategória 200 métetes távjának egyeduralkodója. A tokiói játékok megnyerése mellett négyszeres világ- és Európa-bajnoknak is vallhatja magát. A kiemelkedő sportkarrier mellett őszintén mesél azokról az akadályokról, amelyek már egészen kisgyermekként megnehezítették az életét, és amiket le kellett győznie ahhoz, hogy a baranyai zsákfalutól a világhírnévig küzdje fel magát.

Elnézést, hogy az állapotával kezdjük, de már csak azért is szeretném, hogy elmondja, miként élte meg, hogy kissrácként a tolószékbe kényszerült, és ezzel 180 fokos fordulatot vett az élete, hogy mások is tanuljanak belőle: soha nem szabad feladni!

Nyolcévesen én is egy izgő-mozgó gyermek voltam, rengeteget játszottunk napsütésben, hóban, fagyban, a zsákfalumban, Nagyvátyon a barátokkal. Nagyon szerettem ezt a közeget, és a nagypeterdi általános iskolát is, ahová jártam. Az egyik télen megfáztam, felszökött a lázam 41-42 fokra, amely semmilyen kezelésre nem akart lejjebb menni. Kiderült, a vírus megtámadta a gerincvelőmet, ezért beutaltak a Pécsi Gyermekklinikára, ahol egyből benn tartottak 2-3 hónapig, és sikerült is javítani az állapotomon. Igaz nagyon durva kezelést kaptam: vértisztítást, plazmakezelést, amely során 23 óra alatt egy fecskendővel négyszer, ötször csapolták le a véremet. Nagyon legyengültem, sokat hánytam, pedig szinte nem is ettem ez időszak alatt. Viszont egyre jobb állapotba kerültem, ezért Zalaegerszegre kerültem át rehabilitációra, ahol azonban abszolút nem foglalkoztak velem. Hiába írták elő például a medencés tornát, egyetlen ápoló sem akadt, aki elkísért volna... Vissza is esett az állapotom, és sajnos olyan sok idő eltelt, hogy hiába kerültem vissza Pécsre, már nem tudtak meggyógyítani. Emlékszem, az ottani orvosok nagyon idegesen fogadták a helyzetet. 

Miként jött be az életébe a kajak, amely a mentőövet jelentette az ön számára?

A betegség és a kórházi kezelés alatt magántnuló lettem, Budapestre, a Mexikói úti mozgásjavító általános iskolába már a negyedik osztályba kerültem. Itt kezdtem el úszni, három évig csak ezt csináltam, majd heti egyszer egy 25 méteres medencében a kajakozást is elkezdhettem. A vége felé már kezdtem unni, hiszen jól ment a tanulás, éppen ezért többre vágytam, az szerettem volna, hogy ne csak a sportról szóljon az életem. A lényeges változást a következő év jelentette, amikor már nyílt vízen is kipróbálhattam a kajakozást.  Végül 2018 volt a döntő fordulat éve, amikor életem első versenyén elindulhattam. Ekkor már olyan formába kerültem, hogy 200 néteren 50 eleji időt mentem, amellyel sikerült egy harmadik helyezést elcsípnem. Edzőmmel együtt tudtuk, hogy ha erre komolyabban ráfekszünk, sokkal többet ki lehet hozni belőle. Első lépésként nem csak a tanév végéig, májusig edzettem, hanem a nagyokkal végigtoltam az egész nyarat, edzőtáborba is elmentem velük. 

Ennek meg is lett az eredménye, hiszen a következő év, 2019 meghozta a nemzetközi áttörést.

16 éves koromra rendkívül sokat erősödtem, és a májusi Európa-bajnokságon rajthoz is állhattam, de igazából csak azért indultam el, hogy a nemzetközi minősítésem meglegyen. Ekkor még mindig vékony gyerek voltam, de jó nagy izomköteget sikerült magamra pakolni. Ezzel együtt csak azt kérdeztem magamtól: mit keresek én itt, a valóságos hegyomlások között? Ám a rengeteg munkának köszönhetően még ezév augusztusában valóban bekövetkezett az igazi áttörés: megnyertem a szegedi világbajnokságot, amely egyben kvalifikációt jelentett a tokiói paralimpiára is. Hazai közönség előtt óriási élmény volt az első helyen végezni! Számomra ez azért is nagy dolog volt, mert a 

Mondhatjuk azt, hogy a világjárvány miatti egy év halasztás még jól is jött önnek?

Egyértelműen, hiszen tovább erősödhettem.

A tokiói paralimpiai bajnoki cím mennyire lepte meg?

Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, de nem ért minket teljesen váratlanul. Hiszen eddigre már több nemzetközi versenyt, világ- és Európa-bajnokságot is megnyertem, talán csak az okozhatott gondot, hogy Tokió előtt összeszedtem egy sérülést, a paralimpia előtt három héttel megrendezett országos bajnokságon el sem tudtam indulni. De mivel nem csak én, hanem az orvosi stáb is mindent beleadott, végül minden jóra fordult...

Mondhatjuk, hogy a sors ismétli önmagát, hiszen Párizs előtt sem volt zökkenőmentes a felkészülés, sőt, a sorozatos sérülései miatt csupán az utolsó pillanatban tudta kvalifikálni magát. Ezt a tortúrát miként élte meg?

Pedig előtte is jöttek az eredmények: megnyertem a halifaxi, majd a duisburgi vb-t, a müncheni és a montemori Eb-t, 2024 elején pedig Brazíliában edzőtáborozhattunk egyik legnagyobb vetélytársammal, Luis Carlosszal. Ám ezt követően valóban egy makacs sérülésem volt, amely miatt sorban hagytam ki a válogatókat. Egy úgynevezett kismellizom-szakadásom volt, amelyet még az ultrahangos vizsgálat sem mutatott ki, de mégsem tudtam teljes erőbedobással edzeni. Emiatt nem is hagytam ki kellő időt, így nagyon nehezen tudtam teljesen meggyógyulni. Nehéz időszak volt, hiszen senki nem számított erre, de most már, lekopogom, minden rendben!

Nem lehetett kellemes megélni, hogy – mint azt a Mandiner is megírta – az utolsó válogatón legjobb barátját, Juhász Tamást kellett legyőznie a párizsi repülőjegyért...

Ez mindkettőnk számára megterhelő volt. 2019 óta edzzünk együtt, de már előtte is nagyon jóban voltunk, ráadásul a tréningeken kívül is együtt lógunk. Megbeszéltük a dolgot, hál' Istennek nem változott meg a viszonyunk, hiszen azt ő is tudja: a versenysport néha ilyen kegyetlen tud lenni!

Nyomasztó, hogy címvédőként tulajdonképpen eredménykényszerben van?  

Tokió után, 18 évesen enyém volt a világ, de rutinosabb versenyzőtársaim már akkor figyelmeztettek: sokkal nehezebb lesz a címvédés, mint az első aranyérem megszerzése. Saját bőrömön tapasztaltam, mennyire nehéz volt idáig eljutni, de éppen ez az új helyzet ad új motivációt: nem szabad megbékélnem azzal, hogy már nyertem paralimpiai aranyérmet, muszáj bővíteni a gyűjteményt!

Mennyire érzi paralimpiai bajnokként a népszerűséget?

Bevallom, nem törekszem a rivaldafényre, nem osztok meg a közösségi oldalakon naponta új fotót vagy történetet magamról csak azért, hogy minél többen megismerjenek az utcán. De már előfordult, hogy egy étteremben megismertek és aláírást is kértek tőlem. Ám számomra sokkal többet jelent, hogy a kajakozással, az eredményeimmel üzenhetek a sorstársaimnak: tényleg soha nem szabad feladni!