Az ukrán kommunikáció látványos összeomlásának vagyunk tanúi

A recept elég egyszerű: minden, ami az ukránok által a mainstream médiában hallani, látni és olvasni kívánt narratívába illeszkedik, a „szabad világ gondolata egy szabad országgal kapcsolatban”. Bármi, ami megkérdőjelezi a korlátlan fegyverszállítások és az ellenőrizhetetlen segélyezési programok eredményességét, az ukrán politikai és katonai vezetés verhetetlen profizmusát, esetleg rámutat a változatlanul tomboló korrupcióra, azonnal „Moszkva hangjává”, oroszbaráttá és Európa védőbástyájának aláaknázójává válik.  

Az igazi problémák akkor kezdődnek, amikor a legmagasabb ukrán körökből érkeznek a kritikák, az elnök közvetlen környezetéből, esetleg személyesen az ukrán hadsereg főparancsnokától. Ilyenkor Zelenszkij kétségbeesetten széttárja a kezét, és vagy meghazudtolja saját kollégáit, vagy annyit hajtogat: „Nem értem, nem értem…” 

Mindenki fogja be! 

Az ukrán kommunikáció valójában meglepően egyszerű: egy agresszióra épülő, ellentmondást nem tűrő töltelék, amelyet több-kevesebb sikerrel igyekeznek diplomatikus, időnként egészen fogyasztható panírba forgatni. Emlékezhetünk Kuleba külügyminiszter legendás sajtótájékoztatójára, amikor a „shut up!” kifejezéssel érzékeltette, mennyire nem szereti az ukrán vezetés, ha kívülről minősítik a katasztrofális semmibe csúszó, hónapokig nagyívű propagandavideókkal felvezetett ellenoffenzívát. Még azoktól sem, akiktől egyébként a fegyvereket és a pénzt kapják hozzá. 

Az igazi nagy botrány a vilniusi NATO-csúcson tört ki, amikor Zelenszkij (még útban a találkozóra) annyira felhúzta magát a konkrét csatlakozási ütemterv várható elmaradása miatt, hogy az X-en kezdett el üzengetni, példátlannak és abszurdnak minősítve a Stoltenberg főtitkár által nem sokkal ezután bejelentett döntéseket, majdnem leárulózva az USA-t. 

Ez volt az a pont, amikor az amerikai elnök stábja meginvitálta egy komolyabb beszélgetésre az ukrán elnököt, elmagyarázva neki, hogy háborúját kizárólag azért tudja még megvívni, mert az USA ebben támogatja, és egyébként is, időnként ildomos lenne egy köszönömöt mondani azok kritizálása helyett, akiknek a jóvoltából egyáltalán szóba kerülhet Ukrajna csatlakozása a katonai szövetséghez. 

A háború ideje 

A napokban napvilágot látott a Time magazin nagy írása, amelyben az USA-ba (fegyverekért és segélyért) látogató ukrán elnökről és stábjáról írt a tudósító. A magazin, amely egy évvel ezelőtt még az év embereként rakta a címlapjára Zelenszkijt, most egy végletekig elcsigázott, realitástól elszakadt, messianisztikus tulajdonságokat magába képzelő embert mutatott be, akiben már a saját szűk környezete sem hisz igazán.  

Az ukrán elnök renoméja alaposan megkopott: ahogy telnek a hónapok, a Nyugat pedig egyre elégedetlenebb az ukrajnai események alakulásával, úgy jelennek meg az eddigi dicsőitő narratíva helyett a kritikus hangok és a nyugati döntéshozókat befolyásolni próbáló üzenetek. 

November 4-én az NBC tetézte a bajt: megjelent cikkében amerikai tisztviselők információira hivatkozva azt írja, hogy az USA igen nagy nyomást gyakorol Kijevre, hogy kezdje meg a béketárgyalások előkészítését Oroszországgal, beleértve azt is, hogy milyen területekről kell esetleg lemondania a béke elérése érdekében.  

Ugyanazon a napon Ursula von der Leyen villámlátogatást tett Kijevben, kifejezetten azért, hogy biztosítsa az Európai Bizottság támogatásáról Zelenszkijt, és megossza a közzel, hogy szerinte mekkora utat tett már meg Ukrajna az Európai Unióhoz való csatlakozás érdekében. A sajtótájékoztatón természetesen szóba került az NBC anyaga, amire Zelenszkij enerváltan csak annyit mondott, hogy természetesen nem igaz. „Nem tudom, ki és miért publikálta ezt” – közölte. 

 Ki nem mond igazat?  

A közelmúlt legnagyobb kommunikációs durranása mégis a The Economist interjúja volt, amelyben Valerij Zaluzsnij tábornok, az ukrán hadsereg főparancsnoka egészen reménytelen képet festett a háború állapotáról. Beszélt többek között arról, hogy az ellenoffenzíva elakadt, és teljes patthelyzet alakult ki, de arról is, hogy a súlyos emberhiány miatt a frontra vezényelt csapatok zöme újonc besorozottakból áll, akik hiába kapják meg a modern haditechnikát, tapasztalatlanságuk miatt nem képesek kiaknázni az azokban rejlő lehetőségeket. 

Zelenszkij nemhogy megkérdőjelezte, de határozottan cáfolta a főparancsnok véleményét. Egy gyorsan leszervezett interjúban – éppen az NBC-nek – visszautasította a patthelyzetre vonatkozó állítást, mondván, semmiféle zsákutcáról nincs szó, csupán annyi kell, hogy az Egyesült Államok még több fegyvert és pénzt küldjön országának.  

Az elnök ezzel tulajdonképpen meghazudtolta a fegyveres erők első emberét, ami önmagában is aggályos, tágabb értelemben azonban tragikus kegyetlenséggel mutat rá az egységes narratíva hiányára az ukrán legfelsőbb vezetői körökben.  

Talán a nyugati csalódottságnak, talán Zaluzsnij Economist-interjújának köszönhető, de ugyanezekben a napokban Zelenszkij váratlan húzással leváltotta Viktor Horenko tábornokot, a különleges erők parancsnokát. A száműzött Horenko első nyilatkozatában csupán megdöbbenésének tudott hangot adni, mondván, ő is csak a sajtóból értesült a saját leváltásáról, indoklást pedig a mai napig nem kapott. Zelenszkij nem adott magyarázatot a lecserélésére, Zaluzsnij pedig nem tudott, mivel neki sem indokolták meg a döntést.  

A felsorolt események gyakorlatilag egyetlen hét leforgása alatt történtek. Ami leszűrhető a történtekből, az egyértelműen az, hogy  

Zelenszkij és egyes vezetők egymásnak teljesen ellentmondó nyilatkozatai értetlenséget váltanak ki a nyugati szövetségesek körében, rámutatva az egyre szélesedő törésvonalakra.  

Más esetben ilyenkor az ukrán elnök a hangját felemelve oroszbarátnak és szabadságellenesnek bélyegzi a nem a kijevi segélypolitizálásnak megfelelő hangokat, most azonban érezhetően zavar támadt a vezetői térben. Mégis mit lehet tenni a hadsereg főparancsnokával, aki őszintén kimondta, hogy semmi nem úgy történt, ahogyan történnie kellett volna? Elég lesz arra célozgatni, hogy hazudott, vagy a közeljövőben őt is „más feladatokkal bízzák meg” a védelmi minisztérium valamelyik szegletében?  

A leglényegesebb kérdés azonban az: meddig tudja Zelenszkij befolyásolni a nyugati közvéleményen keresztül a kormányokat, meddig tudja elhitetni azt, amiben az elnök legszűkebb környezetéből is egyre kevesebb ember és maga Zaluzsnij sem hisz már: a biztos győzelmet. 

*** 

Fotó: MTI/EPA/Olivier Matthys

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.