Valóban jól jön Putyinnak az izraeli háború?

Az izraeli háború kitörése után közvetlenül Zelenszkij elnök – a hírszerzés „alapos elemzésére” hivatkozva – azonnal kijelentette, hogy Moszkva állhat egy közel-keleti válság kirobbantása hátterében, „hogy a fájdalom, a szenvedés új forrása gyengítse a világ egységét, növelje a megosztottságot és az ellentmondásokat, és így segítse Oroszországot az európai szabadság elpusztításában”. Mondandója akkora badarság volt, hogy végül az izraeli vezetés is kénytelen volt közölni: egy pillanatig sem gondolják, hogy a Hamász támadásához Putyinnak bármi köze lenne. Zelenszkij azonban nem adta fel, és a borzalmas izraeli helyzet közepette jelezte szokásos PR-akcióját, vagyis Izraelbe akart utazni „szolidaritási látogatásra”, ám Benjámin Netanjahu rögtön jelezte, hogy az idő most igazán nem alkalmas erre. 

Az ukrán elnök pánikja és meggondolatlan kijelentése érthető: a globális politikai és közbeszéd, a mainstream médiát is beleértve, a Hamász-támadás óta érezhetően áttematizálódott, az ukrajnai háború pedig kis túlzással a „futottak még” kategóriába került. Ugyanakkor azt valóban nem lehet állítani, hogy a Kremlnek nem jött jól a Közel-Keleten kirobbant háború. Az azonban már Putyinnak sem mindegy, hogy meddig tart, az pedig pláne nem, hogy eszkalálódik-e. Utóbbi esetben ugyanis többet veszíthet a konfliktuson, mint amennyit nyer. 

Ki veszít ma? 

Putyin azonnal észrevette október 7-e után a kínálkozó kommunikációs rést. Míg Zelenszkij azzal volt elfoglalva, hogy megpróbálja a saját háborújába építeni az izraeli eseményeket, Putyin habozás nélkül Washingtont kezdte ostorozni, mondván: a háború kirobbanása egyenes következménye és nyilvánvaló kudarca az USA eszetlen közel-keleti politikájának. 

A Kreml a kommunikációs csapásokon túl kétszeresen is nyer az izraeli konfliktussal. Az egyik a már említett nyugati narratívaváltás. A mainstream szinte kizárólag a Közel-Kelettel foglalkozik, az ukrajnai háború egyszerűen nem üti már meg az ingerküszöböt. Az új szenzáció tálalva, ráadásul geopolitikai szerepének és az USA világrendjének szempontjából is sokkal fontosabb, mint a Kelet-Európában zajló konfliktus.  

Az ukrán vezetés számára elég súlyos következményekkel járhat, hogy már képtelen tematizálni a közbeszédet. Ennél azonban sokkal nagyobb veszély fenyegeti Kijevet a segélyezési rendszer lassulása és haldoklása miatt. A helyzet már az izraeli háború kitörése előtt sem volt túl rózsás. Az USA kongresszusi zűrzavarában a mindössze november közepéig megszavazott költségvetésben nyoma sincs az Ukrajnának folyósítandó összegeknek, Európa azonban egyedül képtelen működésben tartani a kijevi lélegeztetőgépet, nem beszélve arról, hogy a saját segélyezési programjával kapcsolatosan is egyre nagyobb rés tátong a tagállamok között.  
 

Putyin azt jól látja, hogy az izraeli helyzet alaposan megnehezíti az így sem zökkenőmentes fegyversegélyezési programot Ukrajna számára. Az amerikai törvényhozók azon része, akik eddig a Kijev felé biztosított („ameddig szükséges”), korlátok nélküli fegyverdömping mellett kardoskodtak, október 7-e óta látványosan arra az álláspontra helyezkedtek, hogy Izrael prioritást élvez ezen a területen is.  

A feszültségek az ukrán segélyek miatt már jó ideje robbannak az amerikai törvényhozásban. A republikánusok zöme eddig Tajvanra mutogatott, mondván, az USA fegyverkészletét felzabálja az ukrajnai háború, holott Washingtonnak egy lehetséges kínai fenyegetésre kellene készülni. Most, hogy Izraelnek van szüksége a baráti segítségre, egyre több demokrata is azzal érvel, hogy az Egyesült Államok nem finanszírozhat egyszerre két háborút (proxy vagy sem), miközben még a kínai fenyegetettséggel is szembe kell néznie.  

Putyin eddig jól áll a Közel-Keleten 

Ami a hosszabb távú elgondolásokat illeti, már bonyolultabb a helyzet Moszkva számára. A Kreml évek óta szorgalmasan dolgozik azon, hogy a régióban mindenkivel a lehető legjobb kapcsolatot építse ki. Igaz ez az Irán által támogatott Hamászra és Izraelre egyaránt. Putyin a stabilitásra való törekvésével magyarázza az egyesek által hintapolitikának minősített diplomáciai manővereket, ám tény, hogy a kiegyensúlyozott kapcsolatok kiépítése eddig nagyon is sikeresen ment neki. 

Az óvatosság és a kettősség legnyilvánvalóbb jele az volt, hogy Putyin majdnem tíz napot várt, mielőtt felhívta volna Benjámin Netanjahut, hogy részvétét fejezze ki az áldozatok miatt, ám ugyanazon a napon Egyiptom, Irán, Szíria és a Palesztin Hatóság vezetőivel is beszélt. Az orosz elnök – Kínához hasonlóan – nem ítélte el nyilvánosan a Hamászt az ENSZ-ben, de folyamatosan hangoztatja a tűzszünet fontosságát. (A napokban éppen Pekingbe látogató Putyin és Hszi Csin-ping a találkozójuk kapcsán igyekeztek kerülni az izraeli helyzet nyilvános megítélését.)  

Az orosz elnöknek tulajdonképpen sikerült a Közel-Kelet bonyolult politikai és érdeklabirintusában megtalálni azt az útvonalat, amely a fény felé visz. Nem választott oldalt, egyszerűen egy pragmatikus együttműködési rendszerben gondolkodott, amelyhez mindenki csatlakozhatott.  

Netanjahu egyébként szintén nem igazodik a sorba Oroszország ukrajnai háborújával kapcsolatban. Az ukrán segélykéréseket – ahogyan elődje vezetése is – rendre visszautasította, aminek igen racionális okai vannak: nem akart ujjat húzni Moszkvával, amellyel a szíriai rezsimmel kapcsolatban Izrael ellentétes állásponton áll. Míg Szíriában mindkét ország a katonai erejét is megmutatta, diplomáciai szinten igyekeznek a lehető legjobb kapcsolatban maradni. A vezetői találkozások az ukrajnai háború kezdetéig sűrűn követték egymást, Netanjahu pedig már az előző hivatali ciklusai alatt is igyekezett fenntartani a kölcsönösen kiegyensúlyozott viszonyt. 

A jó kapcsolat azonban nem befolyásolta Putyint abban, hogy egyre erősebb köteléket építsen ki azzal az országgal, amely a jelenlegi helyzetben a legnagyobb problémává válhat: Iránnal.  

Drónok és olaj 

Oroszország az ukrajnai háború kitörése óta stabilan számít Iránra mint fegyverbeszállítóra. Az ottani kamikaze drónok óriási szerepet játszottak az Ukrajna részéről bevetett nagy értékű nyugati haditechnikai eszközök pusztításában, az üzlet pedig változatlanul folyik, annak ellenére, hogy Moszkva közben – éppen iráni mintára – már kifejlesztette a saját változatát a fegyverből.  
 

A történet ott kezdett bonyolódni, amikor Teherán cserébe harci helikoptereket és légvédelmi rendszereket kért Oroszországtól. Ez két dolgot jelent: Moszkvának továbbra is fenn kell tartani az együttműködését Iránnal a hozzá irányuló fegyverszállítások biztosítása miatt, másfelől olyan fegyverekkel látja el a maga részéről Teheránt, amelyet egy pusztító eszkaláció esetén az éppen Izrael ellen fog használni.  

Ebből a szempontból azonban Moszkvának egyáltalán nem áll érdekében, hogy a közel-keleti puskaporos hordó az egész térséget magával rántva robbanjon fel. Egy esetleges izraeli–iráni háború esetén ugyanis oldalt kellene választania, ezt pedig Putyin jól láthatóan már most is igyekszik elkerülni, és ragaszkodni a semleges szerephez.  

Egy kiszélesedő háború egyesek szerint az olajszankciók eltörlésével is járhat Oroszország számára, a helyzet azonban bonyolultabb ennél. Tény, hogy a Teheránra várhatóan kirótt szankciók sok millió hordó kőolaj hiányát fogják eredményezni a globális piacon. Bár a mennyiséget Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek tudna pótolni, ha Irán elzárja a fő kereskedelmi útvonalat az Öbölben, akkor valóban kitörhet egy újabb olajválság.  

A hiányzó tételeket Oroszország természetesen be tudná tolni a világkereskedelembe, ráadásul igen magas áron: a kérdés csak az, hogy megér-e ennyit Putyinnak egy közel-keleti összeomlás, annak minden lehetséges hatásával együtt. Tekintve az eddigi törekvéseit, valamint azt, hogy a helyzetet az OPEC legerősebb tagjainak kárára használná ki, nem valószínű, hogy túlzottan örülne egy ilyen forgatókönyvnek, bármekkora profittal is járna az Moszkva számára.  

Putyin azt teszi jelenleg, ami Oroszország szempontjából a legkézenfekvőbbnek tűnik. Kivár, miközben fegyverszünetre szólít fel, és némileg morbid módon még békeközvetítői szerepre is ajánlkozik. Egy olyan konfliktus, amely hosszabb távon be tud ragadni a jelenlegi állapotába, miközben fenntartja az eszkaláció veszélyét, valóban jól jöhet Moszkvának – nagyon is elképzelhető, hogy az izraeli háború kirobbanása az ukrajnai végének kezdetét jelentette.  

A káoszból azonban nem sokat tud profitálni, ha a háború kiszélesedik, és olyan változásokat indít el, amelyek romba döntik a világgazdaságot, vele együtt pedig Oroszország reményeit arra, hogy valamikor a nem túl távoli jövőben újra elfoglalja szerinte jogos helyét egy (a háború végkimenetelétől függő) régi vagy vadonatúj világrendben. 

Fotó:  Élőben közvetítik, amint Volodimir Zelenszkij ukrán elnök video-összeköttetésen keresztül beszél az Ukrajnát ért orosz támadásról az izraeli parlament és a kormány tagjaihoz Tel-Avivban, 2022. március 20-án.  

MTI/EPA/Abir Szultan 

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.