Apám, most átugrottál a fejem fölött! – Haumann Máté a Mandinernek

Nem tudom nem észrevenni a gyűrűt a kezén: szép, régi darab, története is van?
Mindennek van története. A gyűrűt a nagymamámtól kaptam még a kétezres évek elején. Én akkor kezdtem az életet, ő meg már kifelé haladt belőle, és amikor hazajöttem Angliá­ból az egyetemi évek után, diplomaajándékul adta nekem. Családi örökség volt, a nagyapámé. Ehhez illő ünnepélyességgel, egy kis kék bársonytasakba csomagolva nyújtotta át, amibe bele volt vágva a nagypapa, Juhász Ede tüzér őrnagy egykori vizitkártyája, a hátulján ezzel a felirattal: „Máténak avatására.” Sokáig nem mertem hordani, talán mert akaratlanul is éreztem, hogy egy ilyen ékszert nem lehet csak úgy felvenni, meg kell érni, fel kell nőni hozzá.

És egyszer csak eljött az idő?
Igen. De amíg nem volt mindig a kezemen, addig is nagyon kötődtem hozzá. Nemcsak azért, mert szeretett nagyapámra emlékeztetett, aki egyébként a nagymamám második férje volt, így vér szerint nem is álltunk rokonságban. Hanem a rajta lévő szimbólum miatt.

Mi ez a szimbólum?
A nagypapám anyai ágának, a Sziklay családnak a címere van belegravírozva. Ez két szőlőfürtöt tartó szarvast ábrázol, az egyik egy hegyorom előtt áll, a másik egy tóban. A szarvas időről időre felbukkan az életemben. Fizikai valójában is. Ráadásul mindig a legjobb pillanatokban.

Emlékszik az első ilyen felbukkanásra?
Tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor apu elvitt magával vadászni. Biatorbágy környékére mentünk, ami akkoriban még alig volt beépítve, csak az M7-es haladt át rajta, egyébként rekettyés és szántók, amerre a szem ellát. Ott álltunk hajnalban mindenféle nagydarab pasassal, szándékosan mondom így, mert egy annyi idős kamasz ilyenkor tényleg úgy érzékeli, óriások veszik körül. Pláne, hogy többségében munkásemberek voltak, hentesek, kovácsok, kőművesek, nagy, kérges tenyérrel, amiben kézfogáskor, akármennyire keménynek is akarsz látszani, eltűnik a tiéd. Haladtunk előre csapatban, apám elejtett egy nyulat, összespárgázták és a vállamra rakták, lógott rajtam az a szegény összes tagjában kibicsaklott állat. Egyszer csak elértünk egy szálfaerdőhöz, és néztem, ahogy ezek a marcona figurák megpróbálják átszuszakolni magukat a réseken, szenvedtek, küszködtek, a fegyverük fennakadt. Hátrébb maradva vártam a soromra, amikor valaki elkiáltotta magát, hogy „jön a bak!”. Előbb mintha feldübörgött volna az erdő, aztán ott álltam teljesen egyedül, szemben a hatalmas állattal. Talán másfél másodperc sem telt el, amíg egymás szemébe néztünk, de sokkal többnek tűnt: egyszerre megállt és kitágult minden, azóta vannak más fogalmaim az időről. Végül tett egy lépést balra, egyet jobbra, én közben ösztönösen leguggoltam, ő meg nagy lendülettel átugrott a fejem fölött. Akkor, ott történt valami bennem, ami, talán nem hangzik fellengzősnek, ha így fogalmazok, az egész életfilozófiám alapja lett.