„Jó nekünk itt lenni” – ilyen volt Róma a pápaválasztás idején!

Oh, a Termini pályaudvar és annak jegyautomatái… Kiválasztom az angol nyelvet, de a következő lépésnél már megint minden olasz. A csendőr magyarázza el, hogy két sarokra egy dohányboltban tudom megvenni a három napra szóló jegyet. Jó kezdet. A gépek lázadása bizonyára jó üzlet annak az ázsiai dohányboltosnak, aki a masinával ellentétben tökéletesen megértette, mit szeretnék. Azoknak a hajléktalanoknak, akikkel a visszaúton találkoztam, meg egyenesen a megélhetését jelenti. Nélkülük az elveszettebb fajta turista képtelen lenne jegyet vásárolni a reptérre. Pedig még a pályaudvar alkalmazottaihoz is odamentem, hogy segítséget kérjek, de csak legyintettek, és azt mondták, menjek át egy másik géphez (mindegyik géppel ugyanaz volt a baj). Ki tudja, talán nem is a vendégszeretet hiányzott belőlük, amikor leráztak, csupán nem volt szívük kivenni a kenyeret a jegyvásárlást segítő hajléktalanok szájából. A másik, kevésbé szép forgató­könyv, hogy osztoznak a nyereségen.

A városban azért már nagyobb kedvesség várja a turistát. Persze ez amolyan kalmárkedvesség. „Boss! Best coffee, capuccino!” – kiált rá a járókelőkre egy, talán filippínó pincér egy kávézó előtt, nem messze a Santa Maria Maggiore-bazilikától. Persze ezt senki nem bánja, mindenki benne van a játékban, és azt nem lehet mondani, hogy a vendéglátósok ne igyekeznének tényleg.

A bazilika előtt, amelyben Ferenc pápa nyugszik, turisták állják végig a bejárattól a hatalmas templom mögé betekeredő sort. „Don’t have reservation?! Then go!” – zavar a sor végére egy amerikait egy nagyhangú, középkorú madonna, a határozott hangnemében is helytelen angolsággal.

Találkozóm van egy magyar domonkos atyával, aki a pápai egyetemen tanít. Útközben történik az első misztikus pillanat, bár ezen a ponton ezt még nem tudom. Felfigyelek egy templom homlokzatára, amelyen megpillantom: „Leo XIII Pontifex Maximus”. Megkérdezek egy helyi férfit, honnan a név a homlokzaton, de nem tud válaszolni. „Mindegy, örülök neki, mert nagy tisztelője vagyok, nagyon jó pápa volt” – jegyzem meg. Egyetért, bár lehet, hogy csak udvariasságból. Ma már lehet, hogy ő is ezt a beszélgetést emlegeti. A Santi Sergio e Bacco-templomot XIII. Leó pápa adta oda a görögkatolikusoknak, ma az ukrán görögkatolikusokhoz tartozik. Innen az előző Leó neve a homlokzaton. Vagyis szerda délelőtt, órákkal a konklávé első fordulója előtt még a legutolsó Leóról beszélhetünk.

Róma legbékésebb helye a Vatikánváros. Akkor is, ha tele van zarándokokkal. Ülnek a földön, imádkoznak, beszélgetnek. Várják a felkiáltást: „Habemus papam!” Békét kereső vagy békére találó arcokat látok. „Uram, jó nekünk itt lenni!” – visszhangozhatnak a szívekben Péter szavai. Az első pápa akkor azt is felajánlotta Jézusnak, sátrat állít neki a Tábor hegyén, majd az Atya válaszából megtudta, mit ér az emberi mű Isten nélkül: semmit.

Ha sátrat nem is, egy nagy bazilikát építettek a Szent Péter téren. Lehet, hogy a kő nem fog örökké állni, de a római egyház kétezer éve áll. Talán mert tényleg nem emberi mű. Hogy miért pont Róma? Itt is jelen van ugyanaz a pitiánerség és kalmárkodás, mint a világ összes nagyvárosában. De a szomj ezen a hét dombon valami másra, valami tiszta forrásra, a békére minden bizonnyal nagyobb, mint bárhol máshol. Elég csak az épített környezeten, az Istennek felajánlott „sátrakon” végignézni. „Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” – írja Pál.

Csütörtök este a felszálló fehér füst földi jelként közvetítette ezt a túláradást. 

Nyitókép: Shutterstock

***