Nincs külön jobboldali és baloldali költészet, csak jó vers van és gyönge – Zsille Gábor a Mandinernek

Zsille Gábor 1972-ben született Budapesten. Költő, műfordító, szerkesztő, polonista. 1990 és 1997 között papnövendékként katolikus teológiai tanulmányokat folytatott az esztergomi, a szegedi és a pécsi hittudományi főiskolán. Végül nem szentelték pappá. 1998-99-ben a Magyar Pen Club titkáraként dolgozott, majd négy évre Krakkóba költözött. Dolgozott szerkesztőként az Új Ember című katolikus hetilapnál, évekig írt rendszeresen publicisztikákat a Magyar Fórumba, jelenleg a Magyar Napló folyóirat versrovatát, valamint Az év versei című antológiákat szerkeszti. A Magyar Írószövetség választmányi tagja, az Írószövetség Műfordítói Szakosztályának elnöke. Válogatott versei Össze címmel 2015-ben jelentek meg, legutóbbi kötete, a Készülődés 2019-ben látott napvilágot a Magyar Napló Kiadónál. 2008-ban Bella István-díjban, 2015-ben József Attila-díjban részesült. Budapesten él.

***

December elején vette át a Hieronymus-díjat. Mit lehet tudni erről az elismerésről?

A Hieronymus név a Jeromos latin megfelelője: ezt a kimondottan műfordításért járó szakmai díjat Szent Jeromosról, a Biblia legjelentősebb latinra fordítójáról, a műfordítók és a könyvtárosok védőszentjéről nevezték el. Hagyományosan októberben, Jeromos napján tartják a díjátadót, ám akkor Lengyelországban idegenvezettem egy csoportot, ezért december 6-án vettem át a díjat, új verses könyvem bemutatóján. A díjat 1982-ben alapították, leánykori nevén ez volt a Forintos-díj, ugyanis jelképes elismerésként egy magyar forint járt mellé. Az ezredfordulón keresztelték át Hieronymusra. Akkoriban volt egy néhány éves szünet a díj történetében, de ennek már szerencsére vége.

Tehát ezzel az eddigi műfordítói tevékenységét ismerték el. Leginkább a lengyelből fordított könyveit.

Eddig összesen 23 könyvet fordítottam magyarra: 19-et lengyelből, négyet angolból. Lengyelből kizárólag költészetet fordítok, huszadik századi, illetve kortárs költészetet. Tárgyilagosan azt gondolom, hogy elég nagy munkabírású vagyok fordítóként és szerkesztőként is. Ezt a huszonhárom könyvet húsz év alatt hoztam össze, hiszen 2000-ben jelent meg az első önálló műfordításkötetem. Egy ilyen díj nem csupán elismerés, hanem azt is üzeni, hogy „folytasd a munkát, csak így tovább, várjuk a folytatást”. Úgy fogom fel, hogy kaptam egy bátorítást.

Milyen a viszonya a díjakhoz?

Fontos kérdés, örülök, hogy beszélünk erről. Nagyon jó érzés volt 2015-ben átvennem a József Attila-díjat, ami egy állami kitüntetés, de a szakma terjeszti fel rá az alkotót. Szintén öröm volt átvennem 2013-ban a Tokaji Írótábor díját, ami egy tisztán szakmai elismerés. És ezért volt jó kézbe vennem a Hieronymus-díjat. Azért őszinte örömök ezek, mert egyik díjért sem lobbiztam, nem gyakoroltam nyomást senkire. Úgy gondolom, bármilyen díjat kapni csak akkor jó, ha az ember nem kilobbizza, kitapossa magának, hanem hagyja, hogy megtörténjenek a dolgok a maguk útján. Ha megkapom, megkapom, ha nem, hát nem. Emiatt nem leszek öngyilkos. És ezt egészen konkrétan értem. Tudniillik néhány évvel ezelőtt egy író öngyilkos lett, és azt írta a búcsúlevelében, hogy azért végez magával, mert hetvenéves, és még nem kapott József Attila-díjat… Sok mindent lát és hall az ember az irodalmi életben… Kevés dolgomra vagyok maradéktalanul büszke, de arra igen, hogy soha nem furakodtam a listákra kerülésért, nem üzengettem a döntéshozóknak. Ha megszerveznék magamnak egy díjat, ha az összes kurátornál lezsíroznám, hogy nyerjek, akkor a díjátadón hogyan tudnék őszintén örülni? Otthon a tükör elé állnék, és elhitetném magammal, hogy a díjat spontán kaptam? Akarnék efféle élethazugságban létezni? Amúgy a díjakkal kapcsolatban a 2006-ban elhunyt Kossuth-díjas költő,

Ez egy átgondolásra érdemes, nagyon fontos mondat.

Legtöbb fordítása lengyelből készült. Hogyan került ilyen közel a lengyel költészethez?

Tizenhat éves koromban volt egy gimnáziumi autóbuszos kirándulás, egyhetes körutazás a Felvidéken. Ennek részeként két napra „elugrottunk” Krakkóba. Ez 1988-ban történt. Akkoriban még a város szürke volt, szegényes: nem sokkal a jegyrendszer és a hadiállapot után. Nyomott volt a légkör, mégis megéreztem, hogy van ott valami a levegőben.

Mi volt az?

Egy nagyon visszafogott, sápadtan tétova öröm. Ott lebegett benne a kultúra, a történelem és a katolicizmus. Ez így, együtt, nagyon jól illeszkedik a lelkivilágomhoz. A csöndes szépség, a melankolikus boldogság, a hagyományok: mindez elvarázsolt. Az akkoriban rossz állapotú reneszánsz épületek, a múlt minden izgalma, a zugok, a sikátorok, a különleges homlokzatok… És nagyon izgalmasnak találtam a város lakóit. Magamnak úgy fogalmaztam meg, hogy

Elmondtam ezt Szabó Évának, a 2001-ben elhunyt legendás rádiós szerkesztőnek. Elgondolkodott, és azt felelte: „A konzervatív bohém jó – de arra vigyázz, hogy ne legyél kozmopolita bohém, mert az már nem jó”. Megfogadtam a tanácsát… Ez a kirándulás annyira elbűvölt, hogy folyton visszavágytam Krakkóba.

„Muzeális érték itt minden. Az ezüst

ingaóra a kovácsoltvas kandallón,

szamovárok között, gobeline-ek csöndjének

dőlve, a grafikák, fényképek százai,

a folyton vigyorgó bábuk rogyadozó

tornasora, és a tükrök, a kristályok,

a kimódolt részletek útvesztője, mely

kárminszín, zöld, mélybarna szalonként izzik.

Írd, mondja és térdére teszi a szótárt:

a hold ma ezüstre festi az aszfaltot.

Loboghatunk, gondolom, valószínűtlen

távol, a sarokban hangtalan lobogunk.

Írd: egy fa növekszik bennem. Basáskodik

az éhség. Ága megfojt. Írd: meggy-fa-vi-rág.”

(Jama Michalika kávéház)

Érettségi után rögtön rohantam egy hétre. Aztán minden nyáron, sőt a téli szünetekben is. Rettenetesen fájó búcsúkra emlékszem: álltam a főtér sarkán, a Mária-templom előtt, és olyan hosszan gyűjtöttem magamba az utolsó képet, hogy lélekszakadva kellett futnom a vonathoz. Mindig szerettem volna ott maradni. Aztán 2000-ben jött egy pillanat az életemben, amikor végre fejest ugorhattam a lengyel mindennapokba.

Mi történt?

Ölembe pottyant egy váratlan családi örökség. Éppen akkoriban szűnt meg a munkahelyem, ért véget egy párkapcsolatom, és anyagi biztonságom lett: megvalósult a teljes szabadság kivételes állapota. Jó, jó, az ember soha nem lehet teljesen szabad, velem akkor mégis megtörtént. Krakkóba költöztem, és közel négy évig ott éltem.

Mit csinált ott négy évig?

Nem egyetemistaként mentem, nem volt munkahelyem, s még nyelviskolába sem iratkoztam be. Kötetlenül lubickoltam a városban. Ha nem nagyképű a hasonlat:

Volt egy albérletem az óvárostól tízperces sétára, rengeteget olvastam, fordítottam, mászkáltam. Kávéházakba jártam, kiállításokra, piacokon tébláboltam. Esténként jazzklubokban üldögéltem. Arany élet volt, tele kulturális és egyéb érdekességgel. Nagyon szeretem, amikor egymásba érnek az élet különféle szálai, és Krakkóban ez sűrűn megtörténik.

„Kora májusi este, és mégis nyár.

A lebukó nap most a Szent Borbála-

templom rőtes homlokzatára esik,

a lőrésnyi ablakok szikráznak. Bent

felzúg az orgona. A kis tér kútja

felől vízcseppet hoz egy fuvallat.

Felszegett fejjel ülök egy napernyő

alatt. A harangtorony is szikrázik,

a tetőn a kereszt. Most nézzen hátra,

mondja a pincérnő, ott is minden ragyog.”

(Felzúg)

Például az albérletemről megtudtam, hogy a második világháború idején egy náci ezredes lakott ott. A nappalimban rendezte be a dolgozószobáját, a falon lógott egy kétméteres Hitler-portré. Ugyanis a lakással szemben van egy óriási épület, amely apácazárda és idősek otthona – a háború idején a nácik női börtönnek használták, és az ezredes volt a parancsnoka. Nos, amikor 1945-ben a németek elmenekültek Krakkóból, a Hitler-portrét a falon hagyták. A lakásba egy kiváló lengyel író költözött, aki a festményt elégette, de a díszes keretet nem, azt levitte a pincébe. Ez az író 2003-ban, az ottlétem idején halt meg, szerencsére még beszélgethettem vele, és a keretet is megmutatta. A lényeg:

hintse meg szentelt vízzel a falat. El is jött a közeli Szent Flórián-templom ifjú papja, és lakásszentelőt tartott. Ezt a papot úgy hívták: Karol Wojtyla, a későbbi II. János Pál pápa. És ebben a szobában laktam.

A kiköltözésekor tudott már annyira lengyelül, hogy fordított is?

Úgy mentem ki, hogy lengyelül csak köszönni tudtam. Ott tanultam meg a nyelvet, négy módon. Egyrészt mindennap olvastam lengyel napilapokat, másrészt a boltokban figyeltem az emberek beszélgetését, a táblák és kirakatok feliratait. Mindig volt nálam lengyel–magyar szótár, hogy fellapozzam az éppen elém kerülő szavakat. Harmadrészt néztem a lengyel televízióban a különböző szappanoperákat – ez azért nagyon hasznos, mert a tengerentúli nézők, vagyis az Egyesült Államokban élő másod- és harmadgenerációs lengyelek kedvéért a lengyel televízióban angolul feliratozzák a szappanoperákat, hogy ők is követhessék a cselekményt. Angol tagozatos iskolában érettségiztem, ezáltal Krakkóban tévézve remekül rögzíthettem a lengyel hétköznapi társalgás fordulatait. A negyedik nyelvtanulási mód pedig az volt, hogy lengyel–angol kétnyelvű verses könyveket olvastam. A lengyel könyvpiacon minden fontos kortárs szerző megtalálható nem drága, szép kiállítású kétnyelvű kiadásban. Így szedtem össze a kis lengyeltudásomat: párhuzamosan a hétköznapi és az irodalmi, az írott és a beszélt nyelvet. Egy év után már tudtam hosszabb, önálló társalgásokat folytatni lengyelül, és akkor megpróbálkoztam a műfordítással.

Említette, hogy a Hieronymus-díjat azért nem tudta időben átvenni, mert épp Lengyelországban idegenvezetett egy csoportot.

Ez a feladatkör is a krakkói életem során alakult ki. Az ott töltött négy év kellően hosszú idő volt ahhoz, hogy közben ismerőseim, barátaim egy-egy hétre meglátogassanak. A magyar főkonzulátussal is jó kapcsolatba kerültem, gyakran bejártam oda. Két év után egyre többen kérték tőlem, hogy mutassam meg nekik a várost, ajánljak nekik programokat. Például a főkonzulátuson jelezték, hogy egy fesztiválra érkezik egy ötvenfős erdélyi táncegyüttes – van-e kedvem elvinni őket egy városnéző sétára? Vállaltam. A legkülönfélébb csoportokkal kerültem így kapcsolatba: hadtörténészek küldöttségével, gyerekcsoportokkal, könyvtárosokkal. Kézről kézre jártam, mint a korsó: hírem ment. Az idegenvezetés során én magam is sokat tanulok, és a szakmai utak révén olyan helyekre is bejutottam, ahová magamtól eszembe sem jutott volna. Amikor hazatértem Krakkóból, ez megmaradt: zarándokcsoportok és vegyes baráti társaságok kérték, hogy vigyem el őket egy-egy hétre. Tematikus túráim is összeálltak, például van hatnapos útvonalam, amely Balassi Bálint nyomában jár lengyel földön. Ezt fontos szolgálatnak tartom.

vagy minimum a horvát tengerparton heverészve, de a lengyel tájakról megfeledkeztünk. A rendszerváltás óta nem divatos arrafelé barangolni, pedig a hetvenes és a nyolcvanas években az számított a legnagyobb bulinak. Főként még a piros útlevél időszakában. Amikor hatvan év fölötti férfiakat idegenvezetek, lelkesen nosztalgiáznak, hogy annak idején Lengyelországba jártak csajozni, a lengyel városokban jazzlemezekhez jutottak, és fényes nappal, a nyílt utcán apácákat láttak sétálni – Lengyelországban a kommunista érában nem tiltották be a szerzetesrendeket. Ez a baráti lengyel világ a rendszerváltás idején számunkra zárójelbe került, mindenki Nyugatra vágyott. Ezért fontos, hogy az idegenvezetések révén visszahozzam Lengyelországot a magyar közfelfogásba.

Úgy tudom, hogy várostörténeti sétákat Budapesten is szokott vezetni.

Ez egy tavalyi újdonság az életemben. Az Orczy Kultúrkert Egyesülettel elindítottunk egy sorozatot: irodalmi városnéző sétákat tartok Budapesten. A hetedik kerületben születtem, most is ott élek. Rendes polgárként igyekeztem behatóan megismerni a lakóhelyemet, ráadásul huszonöt éve vagyok a magyar irodalom forgószínpadán, és sok anekdota, irodalomtörténeti érdekesség elém került – ez az ismeretanyag összeállt a fejemben útvonalakká. Tavaly három volt belőlük, idén tavasztól már négy útvonalon vezetem az érdeklődő csoportokat. Egy-egy sétára átlagosan húsz ember jön el – 90 százalékban nyugdíjas korú nők. Azt tapasztalom, hogy a különféle irodalmi rendezvényeken általában hasonló a közönség összetétele. A férfiakat mintha kevésbé érdekelné az ilyesmi. Mentségükre szól, hogy a városnéző séták hétvégenként vannak, amikor a tévében focimeccseket közvetítenek. A séta gyülekezőhelyén megjelenő egyetlen férfit is a felesége hozza, a fülénél fogva…

de aztán megenyhül, és az ötödik emléktáblánál előadott történeten már őszintén mosolyog. Ezek jó élmények, amikor megnyerek egy embert az irodalom számára. Legalábbis remélem. Egyébként az idegenvezetés során érdekes szociológiai megfigyelésekkel gazdagodtam.

Éspedig?

Például tanulmányozhattam a különbségeket az értelmiségi, illetve a nem diplomás csoportok között. Egy értelmiségi csoport utazásának jelentős része azzal telik, hogy demokráciáznak: különböző forgatókönyveket dolgoznak ki mindenre, és vég nélkül szavazgatnak. Az aznapi látnivalókat milyen sorrendben nézzék meg? Hol ebédeljenek? Ki éhes, ki nem, ki éhes és szomjas is, ki se nem éhes, se nem szomjas… Először arról vitáznak, hogy három változat legyen-e, vagy netán egy negyedik is…. Az értelmiségi csoportban valami vagy valaki folyton eltűnik, valamit meg kell menteni, valami bajt el kell hárítani, valaki pénzt akar váltani, képeslapot akar venni és így tovább. A falusi zarándokcsoportoknál nincsenek bonyodalmak és nincs szavazósdi. Ott reggeltől estig fegyelem van, minden gördülékenyen működik. A falusi zarándokcsoportokat általában a plébánosuk vezeti: balra megyünk, mondja a pap, és ötvenen úgy mennek balra, mint a kisangyalok. Senki nem vitatkozik.

Egy részük puszta szórakozottságból, elvarázsoltságból, néhányan pedig szándékos lázadásból, mert van egy kusza elméletük arról, hogy jobbra indulva is balra fognak megérkezni. Viszont egy dologban azonosak az értelmiségi és a nem diplomás csoportok: minden lehetséges helyen pisilni akarnak. Ez egy közösségteremtő magyar vonás: ha meglátunk egy benzinkutat, álljunk meg pisilni – de húsz kilométer múlva, a következő benzinkútnál megint, városnéző sétán minden étterembe szökjünk be pisilni. A pisilés hangos tárgyalása egy hungarikum lehet, mert például Budapest utcáin még soha nem hallottam, hogy lengyel vagy angol turistacsoportok azt harsognák, kinek mennyire feszül a hólyagja. Amúgy a magyar csoportok intenzív pisilési igénye főként abból ered, hogy induláskor bepakolják a buszba a tíz tálca dobozos sört, és szorgosan nyitogatnak.

Mást is megfigyelt?

Persze. Egy ilyen csoportban leképeződik a teljes magyar társadalom. Minden fontos karakter megjelenik. Mindig van egy mókamester, aki bárgyú poénokat mond. Ha például úgy kezdek egy mondatot, hogy „az a lényeg”, akkor ő hátulról bekiabálja: „hogy tapadjon a bélyeg!”. És sajnos minden csoportban van néhány ember, aki ezeken a hülyeségeken hálásan röhög. Minden csoportban van egy nótafa, aki teledanázza a buszt. Mindig van egy politikai agitátor, aki elkezdi a többiekre nyomni a szélsőséges nézeteit. Mindig van egy elégedetlenkedő, akinek semmi nem elég jó. Mindig akad egy panaszkodó, aki sajnáltatja magát. Mindig van egy lázító, aki mérgezi a légkört, azt kérdezgetve: „Ugye, te is rosszul érzed magad?”. És mindig van egy diktátor utas, aki a részvételi díj visszakövetelésével zsarol, ha nem az történik, amit ő akar. Nem mellékesen mindig van egy pálinkaosztogató, aki folyton körbejár a buszon a butykosával, legtöbbször hoz magával műanyag pohárkákat is, és egyesével tukmálja a házi készítésű, méregerős páleszt. Szerencsétlenebb csoportokban akár négy-öt pálinkaosztogató is összejön…

 voltaképpen ez nagyon szórakoztató; erre mondják, hogy „dőlj hátra, és élvezd!”. Idegenvezetői munkálkodásom egyik érdekes színfoltja volt egy falusi zarándokcsoport, Győr közeléből. Zakopane környékén bevittem őket egy középkori fatemplomba, amely szerepel az UNESCO világörökségi listáján. Az oltár előtt beszéltem nekik az épületről. A rövid változatot kezdtem mondani, mert hideg volt és kelletlenül álldogáltak. Néhány mondat után észrevettem, hogy a velem szemben álló fejkendős néni sugárzó arccal néz rám, szinte issza a szavaimat. Végre egy érdeklődő szempár, gondoltam, és a kedvéért áttértem a mondókám bővített változatára. Apait-anyait beleadtam: építészeti és művelődéstörténeti érdekességeket szőttem előadásomba, és ő egyre lelkesebbnek tűnt. Végül feldobtam a labdát, hogy tessék, lehet kérdezni. Az én fejkendős nénim rögtön jelentkezett. Istenem, villant át agyamon, hát mégis van értelme a munkámnak! S akkor a néni a következő kérdést intézte hozzám: „Hol van a véce?”. Így, e-vel a végén.

Egy ötvenfős csoportnál sok kérdés felmerül…

Kedvenceim a megválaszolhatatlan kérdések. Például álltam egy csoport előtt a krakkói királyi vár, a Wawel belső udvarán, egy bonyolult szerkezetű, hatalmas épületegyüttes szívében, kukorékoltam a tudnivalókat, amikor valaki tudálékosan közbekérdezett: „Pontosan hány ablaka van a királyi várnak?”. Őszintén feleltem, hogy ezt sajnos nem tudom. A csoport egyik tagja később négyszemközt azt tanácsolta, hogy ezt nem így kell kezelni. Ha hülye kérdést kapok, akkor szemrebbenés nélkül rá kell vágni egy kamu választ. Hány ablaka van a Wawelnek? Pontosan háromszáznegyvenhét! Ha így teszek, mindenki elkönyveli magában, hogy ez az idegenvezető roppant felkészült. Megfogadtam ezt a tanácsot, és tényleg remekül működik.

A zarándokcsoportokról jut eszembe, hogy kis híján önből is felszentelt pap lett.

Igen, hat évig katolikus papnövendék voltam.

teljes jogú civilként. Ez a kaland úgy kezdődött, hogy 1990-ben, közvetlenül a gimnázium után civil teológiára jelentkeztem Budapesten, és a tanév során papi hivatás ébredt bennem. Ezért átjelentkeztem papnövendéknek, és Esztergomba kerültem, újra elsőévesként.

De mégis miért nem szentelték fel?

Volt egy hosszabb négyszemközti beszélgetésem a főpásztorommal, a kalocsai érsekkel. Ennek végül az lett az eredménye, hogy nem szenteltek föl. Semmiféle szaftos botrányról nem tudok beszámolni: nem rohangáltam részegen a papnevelde folyosóján, nem vertem meg senkit, nem keveredtem homoszexuális ügybe. Egy lelki folyamat ment végbe, aminek az lett a vége, hogy nem szenteltek föl.

És onnantól teljes gőzzel jött az irodalom...

Akkor ugrottam fejest az irodalmi életbe, bár korábban, papnövendékként is jelentek meg verseim. 1997 tavaszán nyílt meg számomra az irodalom mint teljes embert kívánó lehetőség. 1998-ban a Magyar P.E.N. Club titkára lettem másfél évre, Lackfi János oldalán. A legendás drámaíró, Hubay Miklós volt akkoriban az elnök. Ezt követően költöztem Krakkóba.

Jelenleg szerkesztőként dolgozik a Magyar Naplónál, a Magyar Írószövetség folyóiratánál. Hogy került oda?

Legelső alkalommal a Magyar Naplóban 1996 őszén, még papnövendékként publikáltam. Bella István volt akkor a versrovat gazdája. Tehát ehhez a folyóirathoz jólesően régi kapcsolat fűz, amely az évek során egyre szorosabbá vált. Amikor 2014-ben Csontos János az elfoglaltságai miatt távozott a laptól, Oláh János főszerkesztő felkért a versrovat szerkesztésére. Azóta is nagy örömmel végzem ezt a munkát, melyhez különböző feladatok kapcsolódnak, mondhatni, egymásból nyílnak. A versrovat gazdájaként az én dolgom minden esztendőben összeállítani Az év versei című antológiát. Ebből következően feladatom szervezni a Versmaraton című költészet napi rendezvényt, melynek során délelőtt tíztől este tízig olvassák fel a verseiket az antológiában szereplő költők. Idén lesz a tizedik Versmaraton – április 8-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Azért három nappal a költészet napja előtt, mert április 11. idén egybeesik Húsvéttal. Három évvel ezelőtt kitaláltunk még egy költészet napi antológiás kísérőrendezvényt, Költők futása címmel: József Attila szülőhelyének közelében, a Ferenc téren váltófutással 42 kört teljesítünk. Általában tizenöt költő szokott részt venni.

„A lélekvándorlásban nem hiszek,

ám előző életemben egészen biztosan

egy észt tóparton laktam,

vagy egy észak-lengyel zugban

valahol Bytów városka mellett,

 

de nem, úgy érzem, mégis Észtországban,

sápadt szigetek álomvilágában,

tavak és patakok rengetegében,

a réteken egész nap hullámzik

a derékig érő, felmagzott fű,

 

és a nyírerdők mélyén falvak bújnak,

fatemplomok és kolhozromok,

a tornácos faházak konyhájában

köményes gőzben pácolódnak

a sajtok - igen, már éltem ott,

 

ezt onnan tudom, hogy augusztus végén

a Mályi-tó partján állva is folyton

Tallin környéki tájakat látok,

egy Mohni nevű lakatlan szigetet,

Viljandi fáit és templomtornyát,

 

pedig még egyszer sem jártam ott,

mármint hogy ebben az életemben,

csak verseket olvastam róla tegnap,

nyilván egy korábbi létből emlékszem rá -

a lélekvándorlásban persze nem hiszek.”

(Lélekvándor)

Szerkesztőként, antológia-összeállítóként mennyire érinti a kortárs magyar irodalom megosztottsága? Nehezíti a munkáját?

Szekértáborok kétségtelenül léteznek, és ez nincs rendben. Az évek múlásával csökkent bennem a szerkesztői naivitás, ugyanis az a tapasztalatom, hogy

Tiszta lelkiismerettel beszélek erről, mert Az év versei című antológiát igyekszem úgy szerkeszteni, hogy mindkét tábor alkotói jelen legyenek benne. Felfogásom szerint nincs külön jobboldali és baloldali költészet – csak jó vers van és gyönge vers. Úgy is fogalmazhatok, hogy számomra egyaránt költő Kántor Péter és Csoóri Sándor. Folyton falakba ütközöm: többször megtörtént az elmúlt években, hogy szerkesztőként nyújtottam a kezem egy olyan szerzőnek, aki magát hangsúlyozottan a liberális körökhöz sorolja, mégis kapásból megtagadta, hogy verseivel száz költő társaságában szerepeljen az antológiában. Olyankor eltűnődöm, hogy akkor végül is melyik oldal a kirekesztő. Olyan is akadt, aki nyíltan „vállalhatatlanul szélsőségesnek” minősített – de nem bármiféle konkrét kijelentésem miatt, hanem pusztán azért, mert a Magyar Írószövetség folyóiratának szerkesztője vagyok. Viszont reménnyel tölt el, hogy vannak jó szándékú költők, akik a politikai hovatartozást nem keverik a költészethez, és jó értelemben együttműködők. Az évek során azt is megfigyeltem, hogy a szerkesztői nyitottságom mintha egyoldalú lenne, mert Az év verseiben helyet kapnak olyan költők, akik a másik kánonhoz tartoznak, de ezt a hozzáállást odaátról nem sűrűn viszonozzák. Részemről ez az egész kizárólag szakmai kérdés, és nem kultúrpolitikai.

Évekig írt publicisztikát a Magyar Fórumba. Ezért nem kapott nácizást?

Valóban volt egy állandó rovatom a hetilapban, 2010 és 2018 között, az volt a címe:

Nem politikai rovat volt, hanem kulturális: a lengyel–magyar történelmi, irodalmi, művészeti kötődéseket boncolgattam minden héten. Ezek félkolumnás, nagyjából 6600 leütéses tárcák voltak – nyolc év alatt ez bizony nem csekély szövegmennyiség, attól tartok, annyi lehet, mint a Háború és béke… Nem tapasztaltam támadást emiatt, talán a lap csekély olvasottságának köszönhetően, másrészt én ott nem foglalkoztam belpolitikai kérdésekkel, pláne nem MIÉP-es ügyekkel. Csurka Istvánnal egyszer sem találkoztam, még telefonon sem beszéltem vele. A rovatom úgy lett, hogy 2010-ben a lap szerkesztője megkeresett: polonistaként nyilatkozzam neki a szmolenszki légi katasztrófáról, illetve a lengyel nép második világháborús szenvedéseiről. Az interjú után egy héttel felkértek, hogy írjak nekik rendszeresen a lengyel–magyar barátságról. Igennel feleltem. De ha például az Élet és Irodalom kérne fel, akkor valamilyen lengyel kulturális ügyről oda is hajlandó lennék írni. Én ezt a fontos kulturális ügyet ott szolgálom, ahol erre igény van.

Fotók: Földházi Árpád