Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
Még mindig nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e az elbeszélésmód, tekintve, hogy messze nem képes olyan erővel bevonni az olvasót a történetbe, mint egy normál regény, de kétségtelenül hatásos.
„Még mindig nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e az elbeszélésmód, tekintve, hogy messze nem képes olyan erővel bevonni az olvasót a történetbe, mint egy normál regény, de kétségtelenül hatásos, ahogy az információdarabokból lassan kibontakozik a történet és a karakterek személyisége. Ugyanakkor hiányzik, hogy nem ismerjük meg a szereplők valódi gondolatait, néhány részlettől eltekintve nem tudjuk meg, hogy az események hogyan hatnak a világra, és persze az sem derül ki, hogy kicsoda tulajdonképpen a titokzatos kérdező a beszélgetésekben.
Viszont az is tény, hogy a könyv messze nincs úgy szétaprózva, mint mondjuk a World War Z, stabilan négy főszereplőt követünk, alkalmanként kiegészítve egyéb epizódokkal, ami jót tesz a regényszerűségnek. A huszonegyedik században már magától értetődő (vagy legalábbis annak kellene lennie), hogy ugyanolyan szintűek és ugyanolyan életszerűek a női karakterek is, mint a férfiak, sőt, a kutató Rose Franklin és a pilóta Kara Resnik mintha még hitelesebbek is lennének, mint Ryan Mitchell, a másik pilóta, és Vincent Couture, a kanadai nyelvész. Vincent amúgy állítólag nem a szerző alteregója... :)
Az Alvó óriások a Themis-akták sorozat első része, így érthetően több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol (azért a legfontosabbak közül néhányat megmagyaráz, már csak azért is, hogy a türelmetlen olvasó ne rágja tövig a körmét a következő részek megjelenéséig). A kötet végére körülbelül a bábuk felállításáig jutunk el, maga a játék még el sem kezdődik, ám ez nem jelenti azt, hogy unalmas lenne. Nagyjából három irányból kapjuk a thrillerbe hajló izgalmat: ezek közül a legfontosabb az óriási fém testrészek összeszedése és összeállítása, illetve hogy mihez lehet kezdeni az egésszel a végén. Ezen kívül a szereplők közötti dinamika sem hagyja unatkozni az olvasót (még ha olykor erőltetettnek tűnik is a dolog), illetve a világ reakciója, és az a kérdés, hogy honnan is származnak ezek a rejtélyes tárgyak, makroszinten biztosítja a feszültséget a regényben.”