Megkérdeztük, honnan jött az ukrán „villámtagság” ötlete – a válasz sokatmondó csend

Kifejezetten szeretek „kérdésekkel provokálni” – természetesen figyelmesen megfogalmazott, objektív, illedelmes kérdésekkel. Az egésznek három kimenetele lehet: a) elküldenek melegebb éghajlatra, és édesanyám csuklani kezd fia legnagyobb bánatára, b) valamilyen választ kapok a kérdésekre, amikből aztán ki lehet silabizálni, hogy mi is a helyzet, c) hallgatnak, mint a sír, s ez a hallgatás lesz maga a válasz. 

Az a) opcióval főleg presszkukacék szoktak eljárni, a b) lehetőséggel még Magyar Péter főnökasszonya, Roberta Metsola is élt, a c) lehetőséget meg most a Politicósok választották – de ne szaladjunk ennyire előre.

Mint ahogy arra minden bizonnyal emlékeznek, a Politicon kijött egy kézikönyv arra nézve, hogyan legyen Ukrajna 2027-re EU-tag. Gyakorlatilag a legfontosabb része az, hogy valahogyan távolítsák el a „magyar akadályt” Ukrajna elől – 

Nade. A cikk egyik legérdekesebb részlete, hogy egy nyolckezes műveletről van szó: Zoya Sheftalovich ukrán kollegina és három másik társa írta a cikket, tíz – természetesen a neve elhallgatását kérő – uniós diplomata és tisztviselő elmondásai alapján. Ez a népes szerzőgárda – az egyikük mellesleg egyenest Kijevből – nem kevesebbet állít, mint hogy az Európai Bizottság és a tagállamok egy része a színfalak mögött egy úgynevezett „fordított bővítés” (reverse enlargement) koncepcióján dolgozik.

Ízlelgessük ezt a kifejezést, mert a következő hónapokban sokat fogjuk hallani. A brüsszeli újbeszél iskolapéldája ez: azt jelenti, hogy a csatlakozási folyamatot a feje tetejére állítják. A logikája pofonegyszerű, és éppen ezért vérlázító: Ukrajna előbb kapna helyet az asztalnál, előbb válna de facto taggá, és csak utána, valamikor a távoli jövőben, a ködbe vesző 2030-as években kellene teljesítenie azokat a kínkeserves jogállami és gazdasági reformokat, amelyeket más tagjelöltektől – gondoljunk csak a szerbekre vagy a grúzokra – évtizedeken át vasszigorral követeltek meg. Ez a „tagság-light”, vagy ha úgy tetszik, a Macron-féle „többsebességes Európa”, csak most éppen háborús köntösbe bújtatva, hogy morális zsarolással lehessen átverni a kételkedőkön.

Nem, ez nem a Tiszta Hang vagy épp a Kontroll vágyvezérelt címe, ez a brüsszeli stratégia része. A cikk feketén-fehéren leírja: az uniós fővárosokban a 2026. áprilisi magyar választást stratégiai mérföldkőként kezelik. A B-terv pedig? Ha a magyar választópolgárok – urambocsá! – mégis úgy döntenek, hogy a szuverenista irányt támogatják, akkor jön a „Trump-kártya” – amivel kapcsolatban két dolgot jegyeznék meg. Egyrészt, a sors különös fintora, hogy azok a brüsszeliek, akik Donald Trumpot a demokrácia sírásójának tartották, most benne látják a megmentőt. (Az ötpontos terv kapcsán kijött podcastban Sheftalovich gúnyosan csak Orbán „régi haverjaként” emlegeti az amerikai elnököt, akitől azt várják, hogy telefonáljon egyet Budapestre, és kényszerítse ki a magyar igen-t.) Másrészt, épp ezért erős kételyeim támadnának az eshetőség valószínűségében, hiszen lássuk be, „régi haverok” között mindent meg lehet beszélni.

És ha ez sem jön be? Akkor marad az 5. lépés, a nyers erőszak: a 7-es cikkely és a szavazati jog elvétele. „Ez abszolút lehetséges” – mondja egy diplomata a cikkben, mintha csak az időjárásról beszélne.

Mivel a cikk állításai súlyosak – lényegében az uniós alapszerződések kijátszását és egy tagállam zsarolását vetítik előre –, vettem a bátorságot, és írtam egy udvarias, de határozott levelet a szerzőknek, valamint a Politico szerkesztőségének. Nem akartam mást, csak a forrást. Azt kérdeztem tőlük: „Konkrétan honnan ered ez a koncepció? Az Európai Bizottságon belül dolgozták ki, egy tagállam javasolta, vagy informális diplomáciai csatornákon terjed? Létezik bármilyen írásos belső dokumentum, vitaanyag vagy következtetés, ami ezt rögzíti?”

Mert ugye, ha ez egy létező, legitim uniós terv, akkor kell lennie egy white papernek, egy bizottsági közleménynek, vagy legalább egy munkacsoporti feljegyzésnek. A brüsszeli bürokrácia főleg a papírgyártásról híres, bár ugyanannyira a szájhagyomány útján terjedő népmesékről is mostanában. 

Azon túl, hogy „öt különböző országot képviselő öt diplomatával, valamint három uniós és két ukrán tisztviselővel folytatott beszélgetések alapján – akik anonimitást kaptak, hogy a bizalmas tárgyalásokról beszélhessenek, amelyeket jól ismernek – a Politico öt lépést azonosított.”

A válasz? Néma csend.

Ahogy az elején írtam: a c) opció lépett életbe. Hallgatnak, mint a sír.

Sem Zoya Sheftalovich, sem a társszerzők, sem a főszerkesztő nem méltatott válaszra. Félreértések elkerülése végett leszögezném, hogy nem a 10 diplomata, tisztviselő vagy épp hasonlók nevére voltam kíváncsi. Nem akartam, hogy a forrásaikat kiadják, nyilván. Én sem tenném. Egy hivatalos white paper vagy non-paper létezését megerősíteni viszont nem forrásvédelmi kérdés. Egyszerűen csak kíváncsi voltam, mennyire felel meg az egész terv az elvileg jogilag rég lefixált uniós intézményrendszer normáinak. És ez a hallgatás mindennél beszédesebb. Bizonyos vagyok benne, hogy ha lenne a kezükben bármi, azt boldogan dörgölték volna az orrom alá. A tény, hogy nem tették, egyetlen dolgot bizonyít: ez nem egy átlátható jogalkotási folyamat része. Ez egy tesztballon. Egy információs művelet (psy-op), amit a Politicón keresztül eresztettek fel, hogy mérjék a reakciókat, és szoktassák a közvéleményt a gondolathoz: 

A „fantomterv” lényege éppen az, hogy nincs gazdája. Nincs kit felelősségre vonni érte. Nincs dokumentum, amit a jogászok ízekre szedhetnének. Csak a politikai akarat van, ami gőzerővel robog előre, és a Politico készségesen asszisztál ehhez a narratívaépítéshez – mint ahogy tette azt már évtizedek óta. 

Szóval, így állunk Brüsszellel 2026 telén: titkos tervekkel, névtelen forrásokkal, és mély, cinkos hallgatással, amikor a lényegre kérdezünk. De legalább most már tudjuk, mi a terv: áprilisig kivárnak, aztán ha nem tetszik nekik az eredmény, jön a „demokratikus” jogfosztás. Köszönjük a figyelmeztetést, Zoya!

Nyitókép: AFP