Európára már csak egy legyintés a válasz

„Létezhet másmilyen világrend?

Valójában már létezik. Legalább tizenöt éve, csak sokaknak nem esett le.

Olyan régen? A közbeszédnek ez csak az elmúlt pár évben lett igazán témája.

Pedig az első jelek már sokkal korábban mutatkoztak. A 2008-2009-es válság nem csak a világgazdaságot, de a globális hatalmi rendszert is megroppantotta. Nem véletlen, hogy – persze nem kis részben a bukaresti NATO-meghívásra válaszul – Oroszország 2008 nyarán meddig el mert menni Grúziában. Ennyire nyílt katonai beavatkozásra saját határain kívül Moszkva nem vállalkozott a Szovjetunió összeomlása óta. Nemcsak megvédték Dél-Oszétiát, hanem sokkal tovább is mentek. Emlékezzünk csak vissza, mit tudott akkor tenni a Nyugat. Felháborodtak, tiltakoztak, de az oroszok kevesebb mint tíz nap alatt Tbilisziig jutottak, végül a főváros előtt álltak meg. A korábbi unipoláris világrendben ezt nem tehették volna meg egy Amerikával szövetséges országgal. 2014-ben a Krím megszállása, aztán a 2022-es invázió Ukrajna ellen is lehetetlen lett volna, ha a Nyugat szerepe továbbra is domináns.

De nézzük meg, hogy beszélt az Egyesült Államokkal Kína húsz éve, és hogyan beszél ma. Vagy hogyan látják Indiában a Nyugatot, hogyan tud Törökország mozogni Washingtonnal szemben, és hogyan viselkedett a Biden-adminisztrációval Szaúd-Arábia? Ezek húsz éve még elképzelhetetlenek lettek volna.

Trump viszont most sokak számára megdöbbentő leplezetlenséggel képviseli az amerikai erőpolitikát.

Ez egy radikális reakció a fenti változásokra. Tegyük hozzá, hogy meg lehet ütközni ezen a nyílt, nyers kommunikáción, de a lényeg azért az amerikai szuperhatalom fénykorában sem volt más. Emlékezzünk csak rá, Washington hogyan zárta le harminc évvel ezelőtt a délszláv háborút. Megkérdezték az európaiakat bármiről is? Az öreg kontinens szerepe nagyjából annyi volt, hogy »adjatok egy asztalt, ahol aláírhatjuk a békét«. Persze ez erőpolitikának akkor még adtak egy morális-humanitárius körítést, amit viszont Trump nem tart fontosnak.

Vissza lehet így állítani Washington megrendült tekintélyét?

Egyik napról a másikra nem. Trump nagyon sok mindenen változtatott, ezek között vannak fontos dolgok, de a nagy részük inkább szimbolikus lépés. Ne feledjük el, hogy Amerikán belül is folyik egy küzdelem, amely inkább világnézeti jellegű. Zajlik egy kőkemény kultúrharc a progresszív-balos-liberális és a konzervatív-jobboldali erők között, az elnök pedig vállalta, hogy az utóbbi oldalon ennek az élére áll. Ez a vita pedig nem csak az abortuszról, az LMBTQ-kérdésről vagy a bevándorlásról szól, hanem arról is, hol van az Egyesült Államok helye a világban. Trump sarkos kijelentései, sokak számára meghökkentő tárgyalási módszerei legalább annyira szólnak befelé, mint kifelé. Az átlag amerikainak is üzen: mostantól Amerika az első, és az érdekeinket tűzön-vízen át érvényesítjük. Sok millió embernek ez valóban tetszik és reményt ad. Hogy a világpolitikára milyen hosszú távú hatása lesz, azt még nem látni. Több évtizedes folyamatokat nem lehet néhány nyilatkozattal felülírni.

Trump külpolitikai fordulata után számos európai vezető beszélt arról, hogy az EU-nak biztonságpolitikailag a saját lábára kell állnia, és nagyhatalomként kell fellépnie a világban. Ez egy reális cél?

Az előbbi, a saját lábra állás részben igen, a világhatalmi ambíciók már kevésbé. A legutóbbi indiai tapasztalataim is azt erősítették, amit már számos más alkalommal is láttam: az EU-t a világ nagy részén nem tekintik számottevő hatalmi tényezőnek. Gazdaságilag nyilván jelentős erőt képvisel, de más tekintetben már nem annyira. Sok olyan beszélgetést folytattam, ahol Európa említésére csak egy legyintés volt a válasz.

Messze nincs olyan tekintélyünk, mint az Egyesült Államoknak, amellyel szemben ugyan sok helyütt komoly ellenérzéseket táplálnak, de az erőt egyértelműen látják bennük. Ráadásul Trump erre minden eddiginél nyíltabban fel is hívja a figyelmet. Sokan nem szeretik az amerikaiakat, de figyelmen kívül senki sem hagyhatja őket. Európa viszont egyre inkább a »futottak még« kategóriába csúszik. Az EU, illetve néhány európai ország vezetői kifejezetten arrogáns stílusban oktatják ki vagy kérik számon a világ többi részét, úgy, hogy érdemi erő nem áll mögöttük.

Ugyanakkor a közös védelmi képességek erősítése fontos célkitűzés, és itt vannak is olyan elképzelések, amelyeket meg lehet valósítani. Nem a közös hadseregre gondolok, hiszen ahhoz lényegében egy Európai Egyesült Államokra lenne szükség, azt pedig meggyőződésem szerint lehetetlen megalkotni. De például a közös nukleáris védőernyő komoly előrelépés volna, és ezt talán meg lehet csinálni.

Európa biztosan nem tud úgy szuperhatalom lenni, mint az USA vagy Kína, de lehetne sokkal erősebb, mint most, ha az ambíciókat a realitások keretén belül tartanánk, és arra koncentrálnánk, ami elérhető, nem pedig arra, amire egyesek vágynak.”

Nyitókép: Ludovic MARIN / POOL / AFP