Az ágyúnaszád-diplomácia és a helytartói attitűd akkor kerül elő, amikor a szép szavak már nem érik el a kívánt hatást

Nyitókép: Attila KISBENEDEK / AFP

***

A minap átvettük, miért nem érdemes Európának egy gazdaságilag gyengélkedő-hanyatló, társadalmilag pedig végletekig frusztrált Németországot kívánni. Ahogy már akkor is jelzésre került: a XXI. századi kontextust nézve már távolról sem csupán a hamvasi értelemben vett „németség” jelenti a kihívást, hanem az az egyre inkább globális igénnyel fellépő birodalmi gondolat és attitűd, aminek számos történelmi előképe létezik és ami az „eredmény támadó érvényesítését” hol ilyen, hol olyan ideológiára alapozza. Tulajdonképpen mindegy is neki, mire, hiszen a lényeg úgyis a hatalom, ezügyben pedig a jelen „németsége” nem áll különösebben jól.

Németország esetében a gazdasági inercia egyelőre még a horrorisztikus kihívások ellenére is van olyan erős, hogy „csak” a recessziós szakadék szélén való permanens tántorgás jelenti a fő problémát.

De az sem kecsegtet éppenséggel túl kellemes látvánnyal, ha vigyázó tekintetünket akár a kis, akár a nagy vízen túlra vetjük.

A feladvány több, mint komoly, ilyen időkben pedig különösen fontos, hogy az egymáshoz tartozók a lehető legkönnyebben és leghatékonyabban tudjanak egymással (és nem egymás mellett elbeszélve vagy egymással szemben) kommunikálni, melynek letéteményesei államközi kapcsolatokban – közismert módon – a diplomaták.

Jövőre lesz húsz éve, hogy a mozikban debütált a John le Carré azonos című kémregényéből készült film, Az elszánt diplomata. A főhős, a brit korona külszolgálatában álló, ám leginkább kertészkedéssel foglalkozni szerető (innen az eredeti a cím: The Constant Gardener) Justin Quayle (Ralph Fiennes) Kenyában egy big pharma által irányított összeesküvésre bukkan felesége meggyilkolását követően, és nekiáll saját hatáskörben felgöngyölíteni azt.

Le Carré nem véletlenül lett a műfaj klasszikusa: az MI5-nál és az MI6-nél is szolgált és az ott szerzett élményeire és tapasztalataira erősen támaszkodott gazdag írói munkássága során. A sors iróniája, hogy ha nincs Kim Philby, a legendás kettős ügynök, talán sosem ismerjük meg David John Moore Cornwell írói álnevét, a világ pedig szegényebb marad jónéhány kiváló regénnyel. Történt ugyanis, hogy Cornwell azon brit hírszerzők között volt, akiket Philby felfedett a KGB előtt. Jött a kényszerű leszerelés, majd az a világhír, ami aktív állományban valószínűleg sosem adatott volna meg.

Elszánt diplomatából éppenséggel manapság sincs hiány, viszont nem egészen mindegy, mi is annak a bizonyos elszántságnak tárgya és célja. Ha ugyanis – a filmbéli történettel éles ellentétben, minapi írásunkban foglaltakkal viszont nagyon is szinkronban –

majd bármely elhajlás letörése, valamint vélemények és indítványok simára klopfolása, akkor talán érdemes lenne kitalálni valami új nevet. Vagy újra alkalmazni régi, jól bejáratott fogalmakat – sok új úgysem lévén a nap alatt –, hiszen az ágyúnaszád-diplomácia meglehetősen találónak érződik manapság, még tenger (és ágyúnaszádok) nélkül is. A diplomácia fogalma persze valahogy úgy került ebbe a kifejezésbe, mint Pilátus a krédóba, az ő említése viszont egy másik igencsak találóan csengő fogalmat, a helytartói pozíció nemes – és igazán progresszív – hagyományát hívhatja elő emlékeinkben.

És nem csupán olyanokon, amiknél el sem tudtuk képzelni, hogy ez megtörténhet, hanem olyanokon is, amiknek a létezéséről sem tudtunk. Sok évvel ezelőtt mi még hitetlenkedve kérdezgettük történelemtanárainkat, mégis miként tudtak emberek végtelen lelkesedéssel, önként és dalolva menetelni a többé-kevésbé biztos halálba 1914 után, a maiaknak már csak „felelős” „vezetők” megnyilatkozásait kell a nebulókkal megnézetnie – hol máshol, mint azokon a „közösségi” médiafelületeken, amiknél jobban talán még soha semmi nem választotta el az embereket egymástól a történelemben.

Magyarországnak ezúttal a verbális intervenció egészen különleges példányával volt alkalma és szerencsétlensége találkozni – van rá esély, hogy diplomáciai akadémiákon is tanítani fogják majd egyszer. Katonai és gazdasági szövetségesek között merőben szokatlan, és természetesen nem a semmiből jött:

azóta kifejtett tevékenysége pedig kevés kétséget hagyott afelől, hogy e szavait komolyan is gondolta. Pár napja megtudhattuk ugyanakkor azt is, hogy az amerikai Külügyminisztérium nem politizál, csupán szakpolitikával foglalkozik. Tiszta szerencse, sóhajthatunk fel, még ha a Madeleine Albright-tól vett repülőgéphordozó-hasonlat jóval igazabbnak is hatott, némi szándékon túli eredménnyel.

A nem épp a klasszikus diplomácia bevett fordulataival operáló kommunikációra természetesen van példa ellenkező irányban is, az adjonisten-fogadjisten-reláció kibogozása pedig mindig érdekvezérelt marad, ahol az üléspont határozza meg az álláspontot, hiszen saját véleménye szerint mindig mindenki csak visszaütött.

Nem mi, magyarok, nem mi, európaiak, nem is mi, nyugatiak (akármit jelentsen is ez), hanem mi, mindannyian, közös globális teljesítménnyel, melyre igazán büszkék lehetünk.

Az ágyúnaszád-diplomácia és a helytartói attitűd mindig akkor kerül elő, amikor a szép (vagy annak gondolt) szavak már nem érik el a kívánt hatást. Az persze kérdés, hogy a „nem is igazán kérünk sokat: megelégednénk annyival, ha a fejlődés alsóbb fokain leledző népek belátnák, mennyire el vannak tévelyedve, és végre-valahára hézagmentesen ugyanazt gondolnák az egész világot meghatározó sorskérdésekről, mint mi; 

inkvizítori hevületét miért gondolja bárki emberfia hatékony megoldásnak, de efféle apróságok kevéssé szokták zavarni gőzhengerek masinisztáit.

Alapvetően az a helyzet és a probléma, hogy ezt a filmet már láttuk, több kiadásban is – és egyik sem volt kasszasiker. Saját történelmünk tanította nekünk, hogy ha valamit egy az egyben kívülről akarnak ránk kényszeríteni, abból mindig csak a baj lesz; ha viszont részvételi alapon, szemmagasságban, nem kizárólag hűbérúr-vazallus relációban számol velünk az aktuális hegemón, akkor abból akár egy kölcsönös előnyökre alapozó, tartós sikersztori is összejöhet.

Természetesen a vazallusi szerepet is lehet élvezni, sőt, büszkének is lehet lenni rá; ez mindenki egyéni belátásán, preferenciáin, érdekein és gyomrának erején múlik.

Érzékeltetendő a különböző diplomáciai iskolák közötti különbségeket, képrejtvényt készítettünk kedves olvasóink számára: harminchárom egész egyharmad különbséget rejtettünk el Iain Lindsay és David Pressman eszköztára között – vajon megtalálják az összeset? Ha pedig megvan mind, Önök szerint vajon melyik hozzáállás kecsegtet nagyobb sikerrel a diplomáciai célok fogadó országban történő érvényesítése szempontjából? A helyes megfejtők között egy Frank Drebin által dedikált csupasz pisztolyt sorsolunk ki.

Mivel a verbális intervenciót az ominózus beszéd után meglehetősen nehéz lenne magasabb szintre eszkalálni, csak remélni lehet, hogy a pápai rendszámtáblák visszatérő és kitartó emlegetése valóban csupán a védelmi együttműködési megállapodás IX. cikkének betartására való felszólítás, nem pedig egy arra tett utalás volt, hogy a magyarországi fejlemények olyan pontra érkeztek, amely parancsolóan megköveteli a gyors és erélyes cselekvést. Mert az olyannyira rossz ötlet lenne, hogy talán még Charlie Wilsonnak se fért volna bele.

Ha valóban így lenne (amit erősen kétlünk), vajon merre indulnának a fenyegető Keleti Veszedelem feltartóztatására adott esetben?

Érdemes elfogadni a valóság részeként, hogy nem hőre lágyuló műanyag az egész világ – s benne minden férfi és nő – és hogy nem minden társadalom viseli olyan könnyed ignoranciával és lemondó beletörődéssel egy åsiktskorridor-típusú „véleményfolyosó” által felállított, mesterségesen uniformizált „egyetértést”, mint a svéd. Észszerűen gondolkodó mesterember mindig a megmunkálandó anyaghoz választ eszközt, nem pedig fordítva – de természetesen lehet Xerxészként korbácsoltatni is a tengert, ha tetszik, abból biztos tanul majd az ebadta.

Sors bona, nihil aliud.