Árnyék-miniszterelnök asszony nem ment volna ki a Tanácsról, mint az Orbán. Bent maradt volna. Bólogatni

Nem kicsi a zavar a fejekben, mióta Orbán Viktor a hét végi EU-csúcson stratégiai kávészünettel oldotta meg az ukrán csatlakozási tárgyalások körüli lehetetlen helyzetet. Záporoznak a megfejtések: gyáván megfutamodott, megalázták, kiküldték, önmagát hetescikkelyezte meg. Személyes kedvencem az EP-alelnökségtől nemrég megfosztott Árnyék-miniszterelnök Asszony Őkiválósága, aki Magyarország egyik legmegbízhatóbb ellenségével, Katarina Barley-vel való találkozása után kifejtette: 

„Magyarország saját miniszterelnöke miatt szorult a folyosóra. A rendszerváltás óta nem alázta meg senki ennyire az országot” – tette hozzá másnap.

Érti ezt a fene. Orbán Viktor belföldi kritikusai ugyebár egytől egyig szó nélkül igennel szavaztak volna a Tanácsban Ukrajna csatlakozási tárgyalásainak megkezdésére, élen Árnyék-miniszterelnök Asszony Őkiválóságával. Mert ők úgy működnek, hogy amint szagát fogják egy tőlünk nyugatra kikotyvasztott, távolról európainak látszó álláspontnak, menten feltakarnak mögé. Ha délceg szövetségünk nagyjainak éppen képmutatni szottyan kedve, s a masszív ember-, perspektíva- és eszközhiánnyal küzdő ukrán hadigépezetet még egy stóc pecsétes papírral óhajtják fűteni, akkor hát azt is kitűnő ötletnek látják. Eszükbe nem jutott volna szólni egy szót is ezellen az Ukrajna számára tökéletesen felesleges, de az EU számára legalább rizikós, a balkáni tagjelöltekre nézve pedig egyenesen sértő döntés ellen.

Mindannyian tudjuk, hogy ez történt volna. S ez azért talán nem lett volna a hannibáli bátorságdefiníció szerint való.

Egy tízmilliós, nem nettó befizető EU-tagország geopolitikai mozgástere igencsak korlátozott. A franciákkal és a németekkel pariban nem voltunk, nem vagyunk és nem is lehetünk, csak akkor, amikor van az övéktől eltérő egységes visegrádi pozíció. Hogy durvábban fogalmazzak: ha Németország és Franciaország át kívánják rajzolni az EU térképét, bárki másra való tekintet nélkül át is fogják; ha még a lengyelek is, akkor meg pláne nincsen cécó. Ki ilyenkor a bátor?

Költői a kérdés, mert akinek esze van, érti: az, hogy Magyarország bátran nyúlt az elmúlt években a vétófegyverhez, nem jelenti azt, hogy ne érezné a súlyát. Jogilag persze akár mindig mindent is meg lehetne vétózni. Politikailag meg nem lehet. Nem halmozhat fel magával szemben egy kis ország bármennyi frusztrációt és gyűlöletet. Belpolitikailag semennyire sem hasznos tény ez; de ettől még tény, a rögvalóság része. Az ukrán csatlakozási tárgyalások megkezdését akarták kicsik és nagyok. A kicsik azért, mert ab ovo mindent támogatnak, ami kék és sárga; a nagyok a fronthelyzetet eltakaró fügefalevél gyanánt. Nem volt mozgástér vétózni.

Körömszakadta után még tovább menni már nem bátorság, hanem vakmerészet.

Megfutamodásról, gyávaságról, meg fontos európai döntések ügyében a magyarok szaváról ne papoljon az, akinek soha semmiben nem volt még bátorsága ellenállni az európai fősodornak. Cinikus, de legitim álláspont azt mondani, hogy Magyarországnak az érné meg, ha zokszó nélkül elfogadná a nála nagyobb és tőle nyugatra található szövetségesek iránymutatását.

Orbán Viktor a lehető legmesszebbre vitte Magyarországot egy olyan döntéstől, amelynek nem kellett volna megszületnie – és amelyet egyúttal nem volt mód megakadályozni. A vétó felé nem volt út. Nem gyávaság ezt belátni, megtalálni a vétóhoz legközelebbi, még felvállalható pozíciót, és megkérni az árát. Magyarország üres széke erős politikai gesztus, s mikor az ukrán csatlakozási tárgyalások poklán küzdi majd át magát velünk együtt az Unió, nem egyszer fogunk hozzá visszanyúlni.

Persze ezt mindenki nem értheti. Aki sohasem mondta még a hatalom szemébe az igazat, annak nincs honnan „megfutamodnia”. 

Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán