Egy 48-as, szabadságharcos honvéd csatatérről írt levele tartja izgalomban a gyűjtőket
A kápolnai csata után nyúlt tintáért és papírért.
Mi vagyunk saját kortársaink, helyettünk senki nem végezheti el a munkát.
A meg nem írt remekműveket nehéz eladni. Ez a realitás. Minden más politika.
Politikacsinálás kétféle van: egyik, amelyik a realitásból indul ki, legyen ez az orbáni út, amelynek szolgálatára te is, én is felesküdtünk. A másik, amelyik az „annál rosszabb a tényeknek” elvéről elrugaszkodva erőszakot tenne a valóságon. Hívjuk ezt kommunizmusnak, progressziónak, bárminek,
Éltél és éltem diktatúrában. Soha többé nem akarunk ilyenben élni. Mindketten tudjuk, hogy ez nem kulturális, hanem politikai kérdés. És nem taktikai, hanem stratégiai fölvetés, hogy milyen politikát akarunk: olyant, ami a realitásokból kiindulva alakítja a valóságot, vagy olyant, ami nem vesz tudomást a tényekről. Az utóbbit te is, én is elvből elutasítjuk, sőt, a magunk eszközeivel küzdünk is ellene.
Marad tehát a valóságalapú építkezés – és a magyar kultúra jövőképességének ez a keretfeltétele –, de akkor induljunk innen: meg nem írt remekműveket nehéz eladni.
és ha mi pótcselekvésekkel fedjük el a teljesítmény hiányát, ha fontosabb a pártlojalitás a hozzáadott értéknél, akkor megette a fene az egészet.
Abban igazad van, hogy létezik ilyen: „mieink”. Számomra ugyan kérdés, hogy létezik-e olyan, hogy „övéik”, mert hát kié, ha magyar, a tékozló fiú metaforáját azért értjük, mert bármit is csinál, családtag marad. De érzem, hogy vagyunk, itt jönnek a mieink, már ha ezt úgy értjük, hogy mienk az, aki a magyar valóságból vétetett, segítsünk nekik. Nem alanyi jogon, mert az elkényelmesít, kiszolgáltatottá tesz. Hanem teljesítményalapon, és a teljesítmény megítélésére javaslok egy életpróbált nemzeti mércét.
Trianon után a kisebbségi létbe szorult magyar közösségek megmaradásának volt egy parancsolata, eleget hallottam gyermekkoromban:
Ez ma, szerény véleményem szerint, mindenkire érvényes, aki a magyar nemzeti kultúra megerősítéséért munkálkodik.
Végezetül: egyre nő bennünk a jogos harag és indulat, okkal, mert rajtunk kívül álló okokból dől ránk a világ. Ilyenkor nem túl okos dolog egymást lőni a lövészárokban, mert ezzel csak magunkat gyengítjük. Ugyanezen okból nem ütök vissza. Ha úgy gondolod, hogy jobban tudnád csinálni, amit én csinálok, gyere, vedd át a helyemet. Ha meggyőzöl arról, hogy jobb leszel nálam, örömmel átadom.
Se a pénz, se a pozíció nem érdekelt soha, ebben az egész történetben az én személyem a legérdektelenebb. Soha nem gondoltam azt magamról, hogy a legjobb vagyok, sőt, mindig több a kérdés bennem, mint a válasz. Csak abban reménykedem, hogy ha mindannyian legjobb tudásunk szerint elvégezzük a ránk mért munkát, akkor
És ez a fontos.
Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner