Így cigányozott az 1945 után berendezkedő baloldali sajtó

Bár a második világháború végétől a Rákosi-rendszer kiforrásáig tekintett átmenet évei elsősorban az egyházellenesség, illetve a hagyományos vezető társadalmi osztályok üldözése miatt ismertek, a cigányellenesség nem volt elhanyagolható a korszak baloldali sajtójában. Voltaképpen felesleges is jelezni, hogy a korszak mely lapjai voltak „baloldaliak”, hiszen ekkor csak baloldali sajtó létezett, mindössze a progresszió különböző ágait különböztetjük meg.

Alábbi cikkünkben elsősorban a kriptokommunista és kommunista sajtóra koncentrálunk, néha idézve nem-kommunista szociáldemokrata és kisgazda szerzőktől is.

akiket erővel kell integrálni az új, „demokratikus”, szocialista Magyarország rendszerébe.

Míg az előbbi értékelés nem nagyon különbözött a Horthy-kor sajtójától, addig az utóbbi törekvés rasszista nyelvezete világos ellentétben állt az egyébként fennhangon vallott szocialista értékekkel. A romák a bűnügyi cikkek gyakori szereplői voltak, általában címben említve, hogy az elkövető – vagy vélt elkövető – „cigány” volt. A cigány nem csak melléknévként, de főnévként is megjelent, mint ami már további kifejtést, magyarázatot, jelzőt nem kíván. A cigány szó így automatikusan egy negatív töltettel használt kifejezésként is funkcionált, némiképp úgy, mint az előző rendszerben a „kommunista” vagy a „zsidó”. 

Kezdve a kisebb lapokkal, a Makói Népújság „cigánybanditákról”, „sunyi”, „gyilkos cigányokról”, „gyilkos cigánybandáról” írt egy gyilkosság kapcsán 1947 őszén.  A Dunántúli Népszava – melynek szerkesztője, Vedres József kriptokommunista szocdem volt – „Cigányinvázió a törvényszéken” címmel közölt cikket 1948 nyarán a sok roma vádlottról a büntetőtörvényszéken. A Szegedi Népszava „bestiának” nevezett egy gyilkossággal vádolt balástyai romát, tehát a dehumanizálás nyelvezete világosan megjelent. A Somogyi Hírlap „Kitoloncolják a cigányokat” címmel adott hírt bizonyos lumpen elemek internálásáról, igaz, ugyanezen lap néhány héttel később sem finomkodott „rablógyilkos cigányokra” utaló cikkében.  

A kisgazda Igazság, melyet a később a Kádár-rendszerben is helyét megtaláló Dancs József szerkesztett, „Sok a panasz a cigányokra” címmel közölt terjedelmes cikket 1948 októberében. „A baj ott van, hogy a naplopó és az ingyenélő cigányok elárasztották nemcsak a városokat, de a falvakat is. A budapesti rendőrségen naponta látunk cigányasszonyokat, akik lopás, kártyavetés, jóslás és csalás miatt állítanak elő” – értekezett a cikk. „A legtöbb dologkerülő cigányasszony lop és jósol”, de ott is akadnak „panaszok”, ahol a romák letelepedtek. „Ezek az ingyenélők ma is veszélyeztetik a közbiztonságot. (...) A hetivásárokról még mindig nem tűntek el a cigánykupecek, cigányalkuszok, cigánycenzárok, akik nem csinálnak mást, csak becsapják a falusi gazdákat”. 

Vékás Sándor elítélt gyilkosra „gyilkos cigánylegényként” utalt a Szabadság, melynek főszerkesztője Haraszti Sándor, 1919-es kommunista, később az MDP KB Agitációs és Propaganda Osztályának helyettese, majd Nagy Imre körének reformkommunista tagja volt. A lapot azonban a kommunista kötődés nem tartotta távol a cigányozástól – sőt! „Elfogták a gyilkos cigányokat” címmel közölt cikket a lap egy pécsi gyilkosság kapcsán, de máshol már egy dunántúli banda kapcsán tartotta fontosnak tisztázni, hogy „a banda tagjai között több cigány is van”.  

„Agyonlőtték a menekülő cigányt” – tudósított a Szabadság 1946 márciusában Orbán Gyula rendőrök általi lelövéséről. „A cigány” egy „úgynevezett cigánykunyhóból” menekült el. A lap két évvel később egy alig burkolt fenyegetést is megfogalmazott Palásti László tollából: „A népi demokráciában a cigány is ember – ha emberségesen él és tisztességesen dolgozik”. A cikk alcíme ez volt: „A népi demokrácia minden jogot megad a dolgozó cigányoknak” – a hangsúly itt is a „dolgozón” volt.  

Félreértés elkerülése végett: itt nem az a baj, hogy lapok beszámoltak bűncselekményekről, melyeket potenciálisan roma származású elkövetők vittek véghez.

A gyakorlat olyan elterjedt volt, hogy a költő Faludy György ismert szignója alatt (f. gy.) rövid cikket is közölt a Népszavában 1948 januárjában: „A napisajtóban egyre gyakrabban olvashatni cigány rablókról, cigány tolvajokról. Nem tudom, vajon csak az én fülemet sérti-e az ilyen meghatározás?” Mint Faludy jelezte, „N. N. orvostanárról nem azt írták, hogy »N. N. cigány beszámol klinikája működésérőél«, hanem az illető a riportban mint N. N. orvostanár szerepel”. 

A romák helyét az új rendszerben azonban nem Faludy, hanem a Demokrácia cikke jelölte ki: „nincsenek többé cigányok”, csak dolgos szocialista munkások. Igaz, hasonlók már az Igazság fent idézett cikkében is megjelentek: „A közösség érdeke, hogy minél előbb megszüntessük ezeket az állapotokat. Minden egyes embernek dolgoznia kell. (…) Rá kell szoktatni őket a hasznos munkára, a rendre és a tisztaságra (…). Jó szóval vagy szigorral, de munkára kell fogni valamennyiöket. (...) Eljön az idő, amikor nem élhet többé senki munkátlanul Magyarországon”.  

A nemzetközi példa alapján Kéthly Anna lapja, a Világosság is megígérte: „Komoly polgárrá nevelik a cigányokat”.  A Szabad Szó egyenesen a „cigánykérdés” létét pedzegette egy lekezelő, lenéző riportban 1948 tavaszán,  és a központi kommunista lap, a Szabad Nép is méltatta a Cigányok című szovjet filmet, melyben a kommunisták küzdenek „a cigányok megjavításáért”. 

Mindezt párosítva a jelentős részben romákat érintő közigazgatási razziákkal, az olvasó előtt felsejlhetett a Horthy-korszak néhány negatív aspektusa (hiszen akkoriban is gyakoriak voltka a csendőrségi, rendőrségi „cigányrazziák”), ám

„Megtisztítják a fővárost a közbiztonságot veszélyeztető elemektől” – közölte 1945 őszén a Szabad Nép, nem felejtve el megjegyezni, hogy a Teleki-téren főleg „cigányok kerülnek sorra. (…) csupa lopott holmi” – így György István cikke.  

Két évvel később ugyanez a lap nagyszabású razziáról számolt be – több száz rendőr bevetésével kaptak el több szász csempészt, rablót –, „ezeknek körülbelül fele kóbor cigány volt”.  Az új, kommunista vezetésű rendőrség hozzáállását a Marschall László által szerkesztett Magyar Rendőr folyóirat mutatta be, a keszthelyi rendőrkapitány megszólaltatásával: „Sok bajunk van a cigányokkal”. 

a romák ritkán jelentek meg az átmenet éveiben áldozati szerepben. Mivel a romaellenes nyilas atrocitások jelentős részben a dunántúli területet érintették, ezért a székesfehérvári lapok, vagy például a Veszprémi Népszava több cikket közöltek a romákkal szembeni atrocitásokról, népirtásról (Grábler-tavi tömeggyilkosság), de az országos sajtóban ez kevésbé volt jellemző. Egy pársoros MTI-hírt szinte minden lap lehozott 118 meggyilkolt roma sírjának feltárásáról 1946. szeptember 18-án és 19-én, ám a legtöbb lap nem hozta prominens helyen a hírt, igyekeztek eldugni azt: a Szegedi Népszava az 5. oldalon, a Kis Ujság a „Hírek” gyűjtőcím alatt, a 3. oldalon (az „Engedély nélkül őrölt a csákberényi malom” és a „Jóváhagyták Kecskemét vízvezetéképítési tervezetét” c. cikkek között), a Világosság a 3. és a Világ a 4. oldalon, a Népszava és Szabadság szintúgy kishírek közé bújtatva. A Szabad Népben és a Magyar Nemzetben egyáltalán nem találtam nyomát a hírnek. 

A Szabad Nép megírta, hogy romaellenes atrocitásokat követtek el – a vasgárdisták, Romániában. A Világosság kétoldalas cikket közölt többek között a romák szenvedéseiről – a horvátországi Jasenovac koncentrációs táborában. A Szabad Népben ugyan Betlen Oszkár cikke futólag utalt rá, hogy voltak romák Auschwitzban,  a kommunista Igaz Szó is utalt futólag a „kiirtott cigányokra” egy nyilasokról szóló cikkben, a Kis Ujság pedig Rudolf Höß SS-alezredes, Auschwitz parancsnokának vallomása kapcsán rögzítette, hogy romák is voltak a táborban,  de egyébként a náci német bűnöket nem kötötték össze a roma áldozatokkal. Egyedül Faludy György mutatta be egy hosszú cikkben a romák szenvedéseit Auschwitzban  – de mint láttuk, a költő egyébként is érzékeny volt a romaellenességre. 

Más lapok azonban az áldozatok hibáztatásának eszközéhez nyúltak. A Szabad Vasmegye írt Székely József csendőr népbírósági ügyéről, aki „olyan cigányokat is bevont az elhurcolásba, akik kétkezű munkások voltak” – az olvasó azt a következtetést is levonhatja ebből, hogy azokat nem bűn elhurcolni, akik nem dolgoztak. A Miskolci Hírlap pedig az 1946-os miskolci antiszemita lincselés kapcsán sietett megírni, hogy Fogarasi Artúr rendőrfőhadnagy (és holokauszt-túlélő) gyilkosai között két „cigány”, Oláh András és Horváth Zoltán is ott voltak.  

A fentiek tehát a kommunizmusban jelen lévő intoleranciát, kisebbség-ellenességet, az önálló népi kultúrával rendelkező csoportok lenézését és a cigányellenességet is mutatják.

Fotó: Fortepan, 78620. Roma zenészek Budapesten a második világháború után.