Ferenc József

„Tehát valóban 1916-a lett halála éve a nagy öregnek, ki nemcsak önnön népei számára jelképezte általában az uralkodót s az uralkodást. Az ententei újságok most fitymálhatják, sőt szidhatják a kinyújtóztatott ellenséget, valójában tisztelték, mert tudták, mi mennyire tiszteljük. S tisztelik - bár ugyanolyan csalódottan, mint a háború alatt - most halálában is, s ez csak folytatása az ideges tiszteletnek, amivel nézték a háború előtt. Mikor a háború elején a franciáknak különösen beborult, lapjaikat bejárta egy dühös szó, s nem Vilmos császárról, hanem Ferenc Józsefről. A toll nem tudná azt ideírni e nemes és kegyes egyéniségről, ha nem is hódolna az imperátori és királyi rangnak s fölötte a halálnak kétszeres felsége előtt. De még ez ocsmányság is s ami vad türelmetlenség kirobbant volt benne, tulajdonképpen nagyrataksálása volt a Ferenc József jelentőségének, mert azt fejezte ki, hogy, ha te nem élnél, minden másképp volna! Az egész nyugat-keleti világ, melytől pedig mindent inkább el lehet vitatni, mint a diplomata éleslátást, olyan nagyra tartotta Ferenc Józsefnek birodalmai számára való személyes jelentőségét, hogy egyenesen életére s halálára építette középeurópa-ellenes összeesküvésének egész számvetését. S most nincs vele tisztában, hogy e nagybavétellel túlbecsülte-e vagy még így is alábecsülte-e az agg nagyúr életének fontosságát. Mert ha birodalmai sem az ő rohamuktól, sem most a monarcha halálától nem estek össze: akkor mégsem csakis az ő személye tartotta össze e szerkezetet, vagy hatása olyan erős volt, hogy tart a személy elmúlta után is.

Az entente e halált - ők tudják, miért - 1916-ra várta s ez évre készítette el egész tervét az összeesküvésnek, mely nekitámadva Németországnak s Ausztria-Magyarországnak, a végén majd a földabroszt megváltoztassa. Úgy gondolták, hogy akkorra elkészül az orosz felvonulás, minden fölszerelésével s új vasutaival, egyebek közt Pétervártól a Jeges-tengerig. Hogy akkorra a hároméves szolgálatra visszahelyezett francia hadsereg rendes hadba tudja állítani a francia nép minden épkézláb korfolyamát. S hogy akkorra nem él már majd az agg Ferenc József, tehát... s itt egy csomó tehát következett, mit mind úgy gondoltak tervbe s vettek számba, akár a várakat, az ágyúkat, a repülőgépeket, mikre az összeesküvés számíthatott. A háborúnak most már mögöttünk álló harmadfél éve s az erőfeszítés, melyre a rendjén lassankint minden résztvevője rászorult s képesnek mutatkozott: kicsinyességben s fontoskodásban marasztalhatják e számításokat. De való, hogy megvoltak s való, hogy nem utolsó tétel volt bennük a Ferenc József életével s halálával való számolás. Annyira nem, hogy tudnivaló, hogy 1914 tavaszán, mikor Ferenc József meghűlt volt s törődöttségét ugyanúgy fenyegette a tüdőgyulladás, mint ahogy most le is bírta és, fájdalmas gyászunkra, végzett is vele, Oroszország hadgyakorlat címén menten mozgósított, csak részlegesen ugyan, de elég folyamatosan. Erről lehazudhatatlan bizonyság, hogy különben nem eshettek volna már augusztusban, nyomban a háború első ütközeteiben, messze Szibériából származó orosz katonák német s osztrák-magyar fogságba. Ez azt mutatja, hogy nyilván és éppen az imperátor agg, tehát minden telő órával halandóbb voltára való tekintettel Oroszország akkor nem szerelt volt le - s viszont alkalmasint e mobilizált állapota csábította a szarajevói cselekvésre a szerb ábrándot, a Hartwig-Pasics-féle cselszövést, melynek nem akaródzott még két évig várni s a fait accompli erejével akarta azonnal háborúba ugratni a pétervári kalkulálókat s kunktátorokat. Minthogy nyilvánvaló, hogy ugyancsak e mobilizáltság csábította rá ugyanezen kalkulálókat s kunktátorokat, hogy a fait accompli szorításának engedjenek, s ha már így esett, isten vagy ördög nevében nekimenjenek már 1914-ben annak a háborúnak, mit akarni csak 1916-ra akartak. Ferenc József élete, halála, egészsége, betegsége, tehát személye ilyen magasra taksált politikai tétel gyanánt szerepelt az entente szándékaiban s elhatározásaiban, szerepel magában a világháborúban. Ebből ítélheti meg, hogy ki volt az, akit mi közelebbállók természet szerint elsősorban emberi megrendüléssel gyászolunk... Hajlott korának visszavonult élete módja úgy, mint első megilletődésünknek emberi mivolta szinte elfeledtetné velünk, ha ellenségeink nem juttatnák eszünkbe, hogy Ferenc Józseffel a XIX. század egyik cselekvő és bélyeget adó államférfia tért meg őseihez.

Még pedig nem az öreg Vilmosok és Viktóriák fajtájából való, kiknek az a jelentőségük, hogy Roonoknak s Bismarckoknak, Palmerstonoknak s Disraeliknak tudtak Vilmosai és Viktóriái lenni. Hanem maga politikus, bár józan emberismeretében bizonyára maga számította magát legkevésbé a világalakítók közé, - s kinek viszont vagy az a szerencséje nem volt meg, vagy az a szerencsés természete nem, hogy Schwarzenbergen és Andrássyn kívül, nagy emberek álltak volna rendelkezésére vagy ilyenek kifejlődhettek volna szolgálatában... Nálunk így másképp áll mint másutt, hol az uralkodók koporsója tanítja meg az embereket azok személyes jelentőségének ridegebb értékelésére. Ferenc József annyira líra nélkül személyesítette meg birodalmainak politikáját, hogy csak koporsójánál eszmélünk rá, milyen nagy, milyen döntő része volt abban. Nem holmi autokrata hajlandóságból, - mert Ferenc József, az ő rendkívüli józanságával, tudott volna olyan értelemben és gyakorlatban is alkotmányos monarcha lenni, mint az angol király. De valóban kötelességből. Elsőbb is alkotmányos kötelességből. Mert birodalmainak összeállásánál fogva valamely egyes nemzetükbeli s még olyan geniális államférfi sem lehet, s ha valaki, úgy csakis a tulajdonképp egyik nemzetből sem való uralkodó lehet olyan valaki, aki az egészet, már amennyire ez valahogy egészet jelent, egy személyben képviselje és testesítse meg. Másodszor pedig személyes kötelességből. Mert e monarchiában hetven éven át sem akadt államférfi, ki ennyire józan lett volna, vagyis annyira józan, amennyire e birodalmak közös reprezentánsának lennie kell. A mi uralkodónk feladataihoz csakis a svájci elnökét lehet mérni, aki, legyen maga francia, német vagy olasz, mindez elemeknek csakis demokratikus összetartozandóságát képviselvén s polgári józansággal képviselvén, tudja az egészet képviselni. Ferenc József az ő államainak összetartozandóságát képviselvén s arisztokratikus elfogulatlansággal képviselvén tudott az egésznek megszemélyesítője lenni.

Bizonyos, hogy e reálpolitikus egyéniségnek ez az ő józan elfogulatlansága volt leghasznosabb erénye s leghatóbb ereje. Rövid kezdetnek kemény csalódásai s kiábrándulásai után megtanulta - jobban mondva, felébredt az a lappangó képessége - hogy valóságuk szerint nézze a dolgokat, ábrándok nélkül. Így tudta meglátni, hogy ábránd a birodalmi koncepció, melyre hatalmát rá akarták építeni. Így viszont, hogy nem illúzió a magyar erő, melynek törekvéseit le akarták előtte kicsinyleni. Meglátta, hogy illúzió a római-német császárság visszatérése. S meglátta, hogy szükség a német s az olasz nemzeti egységet véglegesnek vennie. Való: az ilyen józanságnak inkább tartózkodásai, lemondásai vagy tudomásul vételei vannak, mint koncepciói. De mint az útból utólag alakul a cél, úgy alakul ki a lemondásokból s az elfogadásokból utólag a koncepció. Vakság volna nem látni úgy a magyar kiegyezésben, mint a német-osztrák-magyar szövetségben a Ferenc József legszemélyesebb s legdöntőbb részét. S azt sem lehet letagadni, hogy egyik is, másik is koncepció.

Persze, mint a svájci, a Habsburgi államférfinak is le kell mondania arról a fajta népszerűségről, amivel egy-egy nemzeti reprezentáns, egy-egy Washington vagy Bismarck tudja felgyújtani a nemzeti képzeletet. Akinek józannak kell lennie, az nem hathat a hiúságokra, s akinek valamennyiének kell lennie, azt egyik vagy másik nem tekintheti csakis a magáénak. Nincs benne túlzás, ha azt mondjuk, hogy nekünk Magyarországnak Mátyás óta nem volt nemzetibb királyunk, mint Ferenc József. De gyászrontás volna az ő koporsójánál valamely nemzetiszín bánat, - nem csupán piros-fehér-zöld, de bár búzavirágos német nemzeti. Nemcsak egyiket vagy másikat jelentette e koronás államférfi az ő birodalmai, államai vagy népei közül, hanem főképp az ő szükségszerű, történelmi, a földrajztól s a gazdaságtól meghatározott összetartozandóságukat - de úgy azt, amit ez összetartozandóság kitől-kitől megkövetel, mint ezután, azt, amit ez az összetartozandóság kinek-kinek megenged. Hogy ő mindkét felé mennyire eltalálta a mértéket, mutatja a háború, melyben a halálraítélt monarchia életrevalónak bizonyult s melynek legfőbb próbája kevés kivétellel helyesnek mutatta Ferenc Józsefnek úgy engedményeit, mint fenntartásait. S halála is élete mellett bizonyít, - életének józan reálpolitikája mellett. Mert halála után, - a beavatottak előtt annyira személyesnek tetszett politika protogonistájának letűnte után: e monarchia, ez a Habsburgi nagyhatalom, némely, az agg fejdelem személyének szólt, gyengédségi tekinteteket levonva, szakasztott ugyanazon tekinteteket parancsolja úgy ellenségeire, mint szövetségeseire, s ugyanazon lehetőségeket engedi nekik, mint Ferenc József életében. Az új uralkodó ugyanolyan valóságos erőre s igaz érzékre támaszkodhat s ugyanolyan komoly hatalmat és jogos igényt képviselhet, mint elődje. Legyen belőle több személyes öröme, mint elégtételei voltak elődjének.”