„Tökéletes a csend a stadionban. A futballisták is figyelmesek, halkan játszanak, sehol egy kiáltás, sehol egy káromkodás. Az MLSZ elnöke mosolyogva szemlélődik, megvalósult hát az álom: focimeccs családi körben. A játékosok mind tejeskávészínűek, fehérek is, meg feketék is, mind uniós termék, a futballbéke nyert a bűnös nacionalizmus és a rasszizmus elleni harcban!
A focisták neve 1-es, 2-es, 3-as és így tovább. Kár is lenne megkülönböztetni őket polgári nevekkel, hiszen egyik sem jobb, nem is lehet kiválóbb a másiknál. Ezért mindegyiket egyformán szereti a lelkes, de ájtatos csendben üldögélő szurkolótábor, amely már az ötödik percben összeverheti a tenyerét! Ekkor a vendégcsapatot erősítő 10-es kerül helyzetbe, jól helyezett lövését óriási bravúrral védi a kapus. A pálya felett lebegő kivetítőn rögvest megjelenik a vörös betűkből álló szó: TAPS, s az egyenszürkébe öltözött, egyenfrizurás közönség engedelmesen tapsol. Pontosan harminc másodperccel később megváltozik az utasítás: TAPS VÉGE, erre a kezek szépen, rendben ismét a combokra lapulnak.
A FIFA ártatlan tekintetű elnöke szinte ragyog, már ezért a csodálatos jelenetért megérte eljönni a budapesti Európai Unió–Európai Unió Európa-bajnoki selejtezőre. Szép az idő, a közönség példásan viselkedik, senki sem iszik, senki sem beszélget. Rend van, az egekig emelt jegyárak pedig biztosítják a hatalmas bevételt. Nincs már szükség a rossz emlékű zárt kapus meccsekre, az európai csapatok évekig szenvedtek üres lelátók előtt, míg végre sikerült megnevelni ezt a kezelhetetlen csürhét.”