Tőkés László nem tudja, miről beszél

„Magyarország a rendszerváltást követően, már a 90-es évek elejétől szintén kétoldalú kisebbségvédelmi szerződéseket kötött a szomszédos államokkal (kivéve Ausztriát). E szerződések alapján a magyar államnak joga, sőt, politikai és morális értelemben kötelessége fellépni a szerződésekben foglaltak megvalósulásáért. Az első ilyen szerződést 1991-ben Ukrajnával, a legutóbbit 2003-ban Szerbiával kötöttük.

A fentiekből sejthető: a védhatalmi státusz ereje attól függ, hogy milyen rendelkezéseket tartalmaznak a szerződések. A Gruber–De Gasperi-egyezmény például a német nyelvnek az olasz mellett egyenlő jogállást biztosított, és rögzítette azt is, hogy a német ajkú lakosság autonóm törvényhozói és végrehajtói hatalmat gyakorolhat. Ha lehet mondani, ez a kisebbségvédelem non plus ultrája, ez a beteljesülés, ennél nincsen több. És Ausztria ebben az értelemben léphetett és lép fel ma is a dél-tiroli németek autonómiája és jogai védelmezőjeként, vagyis védhatalmaként.

A Magyarország által kötött kisebbségvédelmi szerződések általában nem tartalmaznak olyan egyértelműen megfogalmazott széles körű jogosítványokat, mint az olasz–osztrák egyezmény. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy haszontalanok. A magyar állam – Ausztriához hasonlóan – az ezekbe a szerződésekbe foglalt kisebbségi jogok védelmezőjeként, ha tetszik, védhatalomként léphet fel. Sőt, mivel ezek az egyezmények a reciprocitás elve alapján köttettek, vagyis a határon túli magyar közösség jogai mellett a Magyarországon élő nemzetiségek jogait is rögzítik, a szomszédos államok ugyanígy a saját nemzetiségeik vonatkozásában szintén védhatalomként léphetnek és lépnek is fel. Ezért is értehetetlen a román politikai közvélemény felhördülése, hiszen nemcsak Magyarországnak van joga védhatalomként fellépni, ugyanerre a magyarországi román közösség tekintetében Romániának is joga van, s számtalanszor meg is teszi ezt.”