Az ’56-osok jussa

2022. szeptember 21. 17:22

Névai Gábor
A forradalmároknak szavakban, de úgy is csak tétován szolgáltattak igazságot.

1975 márciusában születtem. Wittner Mária – aki múlt szerdán halt meg – 1970. március 25-én szabadult, tizenhárom évnyi rabság után, amelynek első kétszáz napját halálraítéltként töltötte, majd a másodfokú bíróság 1959-ben életfogytiglanra változtatta a büntetését. Öt évvel az után jöttem a világra tehát, hogy egy ’56-ért halálra ítélt forradalmárt kiengedtek a börtönből, és alig tizenhárom és fél évvel az után, hogy még akasztottak ártatlan embert, név szerint Nickelsburg Lászlót, egy volt háborús munkaszolgálatos munkást a forradalomért. Mennyi öt év? Mennyi tizenhárom?

A történelem néha sokkal közelebb áramlik hozzánk, mint gondolnánk. Jeges leheletét csak utólag érezzük a tarkónkon, mi, életünk nagyobbik felét teljes biztonságban leélő, szülővárosunkban felnőttként soha ellenséges uralom alá nem kényszerített, szerencsés magyarok. Aki nálam negyven évvel korábban született, viszont könnyen akasztófára, de minimum börtönbe juthatott 1956 után. A kádári megtorlás áldozatai jobbára fiatal szakmunkások (nem prolik!) és értelmiségiek voltak. A rendszer életképtelensége, frusztrációja és a hazai földben örökké gyökértelen szelleme miatt azokon állt véres bosszút, akikért elvileg létezett volna. De még ennél is nagyobb sorscsapásként élték meg a túlélő ’56-osok, hogy amikor kijöttek pár év (Wittner esetében tizenhárom) után a börtönből, egy egészen más Magyarország fogadta őket, mint amilyet otthagytak, amikor a rezsim berugdosta őket a cellájukba. Az a Magyarország ugyanis nagy többségében túlélni és bizony felejteni akart.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés