Elbeszélni az elbeszélhetetlent – rövidfilm született A röpülő faluból

2022. július 6. 18:31
Amikor az erdélyi falu lakói felrakodnak a szekereikre, és otthagyják szeretett falujukat Babits történetében.

Írta: Deák-Sárosi László, PhD, filmesztéta, a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa
 

 

Kevés filmet, de még kevesebb jó és egyben hiteles játékfilmet forgattak az első világháborút követő egy-két évről, a kisantant kegyetlen megszálló hadműveletei idejéből és a trianoni békediktátum közvetlen következményeiről. Két rövidjátékfilmről tudok, de ezek kiemelkedően színvonalasak minden tekintetben. Mindkettő irodalmi adaptáció. Az Ezerkilencszáztizenkilenc (2020) Kós Károly, A röpülő falu (2022) pedig Babits Mihály novellája alapján készült.

Miért is jó filmkészítés esetén rendre irodalmi anyaghoz nyúlni? Alaptalan az aggodalom, hogy a mű nem lesz filmszerű, mert számos ellenpéldát lehetne sorolni a mozi több mint évszázados történetéből. Egy-egy műben nem csupán a műfajra, esetünkben novellára jellemző tartalmi és stílusjegyek vannak vagy lehetnek jelen; hanem elmélyült alkotó esetén olyan általános emberi és művészi magatartás, ami közvetítő közegtől függetlenül megérinti az olvasó vagy épp a néző lelkét. Az ilyen egy évszázaddal korábbi helyeztek, események, érzések megidézésében egyébként is sokat segít, ha szemtanúkat, a korszak megélőit idézzük, és ha már írott dokumentumokra hagyatkozunk,

akkor az irodalmi mű a legjobb választás, mert az a lélek rezdüléseit is dokumentálja.

Miről is szól Babits Mihály A röpülő falu című novellája, és a belőle készült, Gyarmati-Paor Zoltán rendezte rövidjátékfilm? Meglátásom szerint semmi sem vész el a film jó értelemben vett etikai és esztétikai hatásából, ha kis nyomozással, elemzéssel megpróbáljuk megfejteni az üzenetének a rétegeit. A történet látszólag azt mutatja be, hogy Babits Mihály 1919-ben, egy pesti vendéglőben, más szabad hely nem lévén, egy erdélyi menekült mellé ül le, aki csodás esetet mesél el egy, a román megszállók elől menekülő erdélyi falu lakóiról, akik után elröpülnek a falu házai, a templommal, egy madárijesztővel és egy gyökerestől a levegőbe emelkedő fával.

Van azonban néhány olyan körülmény, ami arra enged következtetni, hogy a konkrét történet nem valós, a menekülttel véletlenszerűen találkozó íróval. Nem maga a tény, hiszen 1918 és 1920 között közel félmillió erdélyi magyar menekült el a megszálló román csapatok elől a szülőföldjéről. Nem is maga az elmesélt csoda a kérdéses a leginkább, hanem olyan utalások ébresztenek gyanút, amelyek azt valószínűsítik, hogy az egész az író fejében és érzelmeiben játszódott le. A feketén-fehéren megfogalmazott bizonyíték csak a novellában olvasható, miszerint a röpülő falu, Csíktábor nem létezik; de a néző maga is rákereshet, és rájön, hogy Csíktábor nevű helység tényleg nincs és nem is volt Erdély térképén. A falu neve jelképes, de a történetben más helységnevek is felmerülnek, olyanok, amelyeket megtalálni a térképen. Az erdélyi menekült elmondja, hogy ő Fogarasról jött el, és ott kellett hagynia a házát, az egész múltját, de még az öreganyját is, aki ott maradt, mert odahaza, a saját házában akart meghalni, és a fia nem tudott már visszamenni érte.

A röpülő falu - előzetes

 

Ha Fogaras, akkor az olvasóban és a nézőben felmerül, hogy az írónak, Babits Mihálynak is köze van ehhez a városhoz, hiszen ő ott élt, ott tanított 1908 és 1911 között, és a pesti étteremben nem egy idegennel, hanem önmagával találkozott, ráadásul nem véletlenül. Babits – előreszaladva a következtetésemmel – saját érzéseit írta meg, Erdély, benne kényszerű száműzetésének helyszíne, Fogaras elvesztését. Hogy Babits miért beszél áttételesen, és az érzéseit miért más emberekkel mondatja ki, ahhoz tudnunk kell, hogy Fogarasra nem jószántából költözött 1908-ban, hanem tudta és akarata ellenére, rendelettel helyezték át oda; és amint lehetősége nyílt rá, visszatelepült a nyugati országrészbe. 1911-től már a fővárosban, Újpesten vállalt tanári állást.

Az elbeszélés nehézsége, majdhogynem lehetetlensége teremtette meg a képzelt csodát és a képzelt szereplőket.

Babits Mihály azon túl, hogy az elbeszélésben maga is megjelenik, mint a Pesten élő tanár, író, az elbeszélés szerzője; egyben ő az erdélyi, Fogarasról menekült férfi, aki elmeséli neki a csodát a repülő faluról; ő a menekültnek az öreganyja, aki visszament a fogarasi házába meghalni; de ő a menekülés negyedik napján meghalt kisfiú apja és maga a kisfiú is, akinek a képzeletében megszületett a röpülő falu csodája.

Önreflexív a novella, és önreflexív a film, mert olyanról beszélnek mégis, amiről nem lehet, amiről másképp nem is tudnának. Mennyi jogos kritikával illettem a modernista filmet, amelynek egekig dicsért, és gyakran érdektelen vagy épp romboló „alkotásai” lényegében csak önmagukról szólnak. A röpülő falu azonban kiváló bizonyíték arra, hogy van helye a művészetben az önreflexiónak, aminek a középpontjának mégsem csupán az elbeszélés elmélete és a film illetve a filmnyelv van, hanem olyan együttérzéssel társul elválaszthatatlanul, amit az író és a filmkészítő az elvesztett Erdély és az elmenekült nemzettársak sorsa iránt táplál.

Mindez nem csupán az írónak Erdélyhez és Fogarashoz való viszonyában érdekes, hanem minden emberében, aki együtt érez a többi magyar iránt, akik szülőföldjükön élnek háborús körülmények között, vagy onnan kell elmenekülniük. Gondoljon csak bele a kedves olvasó, hogy miképpen tudna ilyen hitelesen mesélni ma, 2022-ben a kárpátaljai magyarokról, mint ez a novella és ez a film? Az együttérzés felkeltésének is kételye is felmerül A röpülő faluban. Babits a menekült szájába adja, hogy a bornak lelke van, az emberekkel ellentétben, és érti ezt a pesti, a városi, a bármely más településen élőkre, akik nem akartak vagy csak nem tudtak segíteni a menekülőkön. Az író a saját felelőssége elől se tér ki, és a menekült szájába adva úgy fejezi ezt ki, hogy nem volt képes betakarni sem éjszakánként a karavánnal menekülő kisfiút, aki lehet, hogy épp ezért halt meg.

A novella gondolatébresztő és érzelmeket megmozgató elbeszélési rétegei mellett a film remek megoldásaira is ki kell térnem.

A filmes önreflexió képileg is ki van dolgozva, méghozzá nagyon egyszerűen, nem feltűnő, nem tolakodó módon jelenik meg. Babits Mihály, akit Adorjáni Bálint alakít, hitelesen, az étterembe betérve egy újságot vesz a kezébe, Az Est legfrissebb lapszámát. Nem idéz belőle, nem olvassa, csak bele-beletekint mellékesen, és minden rájátszás nélkül az látszik, hogy a hírek helyett egyre inkább a csodás történettel előálló menekült története lesz számára az érdekesebb, a vonzóbb, a hitelesebb. Körülöttük az önfeledten társalgó, mulató vendégek, akik egy ideig még a híreknek is ellenpontjai, kívülállók. Egészen addig, amíg az erdélyi menekült elbeszélése el nem érkezik a dramaturgiai csúcspontig, amikor az idő is megáll a jelenlévők számára, és amikor még a jó és lelkes bor is a padlóra kerül a pohár üvegszilánkjai között. Az újsághoz képest az ellenpont azonban egy festő, aki egy asztalnál dolgozik, és épp annak az éjszakának a sötét, kékes egét festi meg, amikor az erdélyi falu lakói felrakodnak a szekereikre, és otthagyják szeretett falujukat. A festménnyel a néző is belekerül a történetbe.

Ezek a képi megoldások, az újság, illetve a festő, nincsenek benne a novellában, és a rendező-társforgatókönyvíró, Gyarmati Por Zoltán munkáját dicséri. A képi megoldások végig nem tolakodók, de mégis nagyon érzékletesek. Kicsit aggódtam az elején, hogy mi lesz, ha a filmben meg is jelenik a röpülő falu, nem korlátozza-e az én nézői képzeletemet? Nem korlátozta, sőt tovább fokozta. A csoda képei a filmben épp kellő mértékben stilizáltak, és kellő mértékben valószerűek. Az animációkat Rostás Mária készítette, a film gondolati és stilisztikai alapjával összhangban. Ha a röpülő házak kissé makettszerűnek is tűnnek helyenként, a képzelet világából azért nem lógnak ki,

és a gyökerestől felemelkedő fa látványa már épp a valószerűségével lesz egyenesen megrázó látvány.

Még számos megoldást tudnék kiemelni a filmből a szerkesztéstől a kísérőzenéig és a színészi játékig, de hagyok felfedeznivalót a nézőknek is. Sinkovits-Vitay András az erdélyi  menekült szerepében emlékezetes, de ezt is látni fogja mindenki, aki végigüli ezt a mindössze 28 perces alkotást. Készülnek tehát a nemzeti emlékezet szempontjából fontos, és esztétikailag is értékes rövidfilmek, most épp egy elsőfilmes rendező jóvoltából, aki dokumentumfilmeket és tévéadásokat már készített. Vannak tehát tehetséges alkotók színészektől a rendezőkig, akik egész estés játékfilmeket is el tudnak készíteni, ilyen lelkülettel és ilyen művészi színvonalon, ha lehetőséget kapnak rá.

A film a Nemzeti Kulturális Alap és az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával valósult meg, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum szakmai partnerségével. Televíziós bemutatója 2022. június 17-én volt a Duna Televízióban.

 

Összesen 1 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés