Magyar főispánok: akiket a nácik és a kommunisták is üldöztek

2022. június 22. 7:10
Közel ezer évig kísérte végig a magyar történelmet az ispánok tisztsége, amit csak a nácik és a kommunisták diktatúrái roppantottak meg, majd töröltek el – az utolsó, immár szocdem vagy kommunista főispánok után. Írásunk a főispánok alkonyáról – a tisztség most meghirdetett feltámasztása előtt.

Veszprémy László Bernát írása

 

Ispánok már a középkor óta voltak Magyarországon, de a főispáni titulus újbóli bevezetése okán most főleg ezen tisztség huszadik századi történetére, azon belül is a főispánok megroppantásának és felszámolásának időszakára (1944-1950) szorítkozunk.

A szó mára idegenül hangozhat, így érdemes tisztázni annak jelentését az intézmény alkonyán. A magyarországi közigazgatási egységek (vármegyék), illetve a törvényhatósági jogú városok élén a főispán állt, akinek jogköre kiterjedt az állami hatóságokra, a katonai hatóságokra, a hivatalnokokra, illetve a törvényhatóságokra (önkormányzatokra) is. 

A főispán a törvényhatóság képviselői felett teljes kontrollt gyakorolt.

A főispán azonban nem a törvényhatóság, hanem a központi kormányhatalom képviselője volt, aki ellenőrizte, hogy a törvényhatóság működése a kormány irányvonalával összeegyeztethető, s hogy a kormány utasításait a megyében végrehajtják. A főispánokat az államfő nevezte ki, azonban szakmai előképesítést nem igényelt pozíciójuk. A főszolgabíró a főispán alá rendelve működött, tehát lényegében ő volt „helyettese”, míg az alispán a közigazgatás első személye volt a vármegyében, őt a közgyűlés választotta a főispán négy jelöltje közül. 

Amkor 1990-ben az MDF vissza akarta hozni a szót, a balliberális oldal a holokauszttal és a Horthy-rendszer bűneivel érvelve fúrta meg azt. Szabó Miklós SZDSZ-es történész a főispánt az „úri önkény szimbólumának” nevezte, Bossányi Katalin szocialista képviselő szerint a szó „a Horthy-rendszer intézményrendszerének” „nyílt restaurációja”, ami „az európai felzárkózást nem segíti elő”, Kis János SZDSZ-elnök pedig a Kritikának adott interjújában mindjárt a csendőrség restaurálásával riogatott, „a Horthy-korszak iránti nosztalgiát” emlegetve. Pedig a főispánok ennél összetettebb képet adnak.

Nyilvánvaló, hogy

kényszer nélkül, szuverén módon 1944. március 19-e után nem választottak magyar főispánt,

a német megszállás befolyásolta a folyamatot, még akkor is, ha az aláírást végső soron Horthy Miklós adta. A német források elsősorban a főispánok lecserélésére mutatnak náci nyomást, kevésbé magas tisztségekkel ritkán foglalkoztak.

Edmund Veesenmayer teljhatalmú birodalmi biztos április 28-án jelenthette azt Berlinbe, hogy „a főispánok leváltásáért folyó harc első eredményeként most 19 főispánt mentettek fel. ... Néhány napon belül további főispánok leváltását fogom követelni. Ebben is számítani kell a kormányzó határozottabb ellenállására”.

Május 11-én pedig már így írhatott: „A magyar vidéki közigazgatás tisztogatása kielégítően halad. Eddig 41 főispánt mentettek fel és 38 főispáni állást töltöttek be, további három még betöltetlen; minthogy a magyar vidéki közigazgatásban 62 főispáni állás van, amelyek közül 41 vármegyei és 21 városi, az eddig újonnan betöltött főispáni állások száma meghaladja az összesnek kétharmadát, mert egyes esetekben a vármegyék és a városok élén azonos személy áll”.

Jaross Andor kollaboráns belügyminiszter így emlékezett egy népbírósági perhez csatolt vallomásában: „...a főispáni kinevezésekkel kapcsolatban azt a döntő szempontot tartottam szemem előtt, hogy főispánná csak nemzetiszocialista, vagy az eszmével szimpatizáló egyént neveztessek ki”.

Ez azonban nem sikerült teljesen.

Eleve sok náciellenes főispán lemondott a német megszállás után,

például Beliczey Miklós, Inczédy-Joksmann Ödön, Bethlen Béla, Kölcsey Ferenc főispánok is. Utóbbi szólt a szatmári zsidó családoknak, hogy szerinte deportálások készülnek. Állítólag úgy vélte, hogy a német faji program végül a magyarokat sem kímélte volna: „Először elvisznek titeket, aztán minket”. Végül áprilisban lemondott. 

Az új kinevezések vagy helyükön maradtak között sem volt mindenki kollaboráns. Schell Péter kassai főispánt meghagyták a helyén, ő veterán zsidókat próbált mentesíteni a deportálások alól, majd a kiugrást előkészítő Lakatos-kormányban belügyi tárcát vállalt. Végül a nyilas puccsot követően Buchenwaldba deportálták. Mérey László Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánja lett, s bár retorikájában németbarát volt, illetve antiszemita nézetei is ismertek voltak, ennek ellenére számos ponton ellenállt a kollaboráns belügy követeléseinek, és maga is zsidókat bújtatott, a Gestapóval többször konfrontálódott. Nikolits Mihály pécsi főispán egyenesen megtagadta a közigazgatási tisztviselők számára június 22-ére tervezett deportálási eligazítás összehívását: Jarossnak írt levelében elutasította a „meggyőződésével ellentétes” politikáért való felelősséget.

De kollaboránsok is akadtak.

Piukovich József, Bács-Bodrog vármegye új főispánja letartóztatta elődjét, a délvidéki vérengzés ellen korábban tiltakozó Deák Leót. Ennek tükrében felháborító, hogy a háború után Deákot budapesti lakásáról hurcolták el jugoszláv partizánok, majd Újvidéken bíróság elé állították, s végül 1945 novemberében kivégezték. A Deákot a Gestapónak átadó kollaboráns főispán, Piukovich József ezzel szemben tíz év fegyházat kapott idehaza.

Rajtuk kívül főispánok sora felelt vélt vagy valós bűneiért a népbíróságon.

A szovjet megszállást követően egy ideig még megtartották a tisztséget, ezért lehet olyan régi cikkekkel találkozni, amikben kifejtették, hogy

„kinevezték a kommunista és szociáldemokrata főispánokat”.

Azonban rövidesen beindult a sajtókampány, mely jobb esetben „feleslegesnek”, de gyakrabban „a mindenkori népelnyomó kormány” eszközének nevezte őket.

Végül az örökös főispáni cím használatát az 1947. évi IV. törvény tiltotta be, majd 1950-ben bevezették a tanácsrendszert. Ács Lajos, az MDP politikai bizottságának tagja 1954-es beszédében őszintén szólt: „a Szovjet Hadsereg kikergette a főispánokat, főszolgabírókat, a népelnyomó jegyzőket, a csendőröket, a katonatiszteket, a földesurakat, a nagy gyárak, a bankok, a kereskedelmi vállalatok tulajdonosait.”

A több száz éves magyar tisztséget tehát a múlt század két diktatúrája (náci és kommunista) roppantotta meg, a tisztség restaurálása kétségkívül üdvözlendő fejlemény.

 

Nyitókép: Preszly Elemér Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánjának beiktatása 1936. november 1-én, az esküszöveget Neÿ Géza Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főszolgabírája olvassa. (Forrás: Fortepan, adományozó: Buzinkay Géza)

Összesen 196 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Én ezt úgy látom, hogy főispánok voltak ezer éven át és 75 évig nem. Miért ne lehetne megint?
Ráadásul a szocializmus nyomait tüntetjük el.

Fáj az ellenzéknek a szocialista csökevények lebontása.

A panelok tényleg élhetetlenek. Már szó volt arról, hogy a magasokat vissza kéne bontani. Hőkatlan mindegyik.
Egyébként meg a kapitalizmussal van vitád.

Miért taszító számodra a vármegye és a főispánság?
Ha nyeu-i társadalmi berendezkedést nézel, ott nem volt szocializmus és meg is maradtak a régi elnevezések.

Pl francia csendőrség 1445.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés