Valami ég: 1956 kisüléséről

2021. október 23. 7:00

Győrffy Ákos
Mandiner
Akkor, 1956 októberében valószínűleg minden égett. A permanens botrány, a törvényen kívüli állapotok univerzumában egy olyan ponthoz érkeztünk, amikor egyfajta öngyulladás következett be. Vannak az emberi történelemnek ilyen kisülési pontjai. A magyar történelemnek több ilyen pontja is van.

Van Krasznahorkai Lászlónak egy elbeszélése, a címe Odakint valami ég. A történet hőse, Ion Grigorescu valóban létező személy, a kortárs román képzőművészet egyik legjelentősebb alakja. A lényeg persze nem ez, hogy létező vagy nem létező, ahogy az sem fontos, hogy valóban megtörtént-e Grigorescuval az, amit az író ebben a történetben elbeszél.

Grigorescu egy nemzetközi képzőművészeti táborban vett részt a székelyföldi Szent Anna-tónál. Gyalog érkezett, ósdi, kopott ruhában, nem nagyon szólt senkihez. Napokig nem tudták a többiek, mivel töltötte ott az idejét, mivel nem látták. Eltűnt, csak esténként került elő. A tábor utolsó napján fedezték csak fel, hol is töltötte addig a napjait. Az erdő szélén, egy gazzal felvert, elhagyatott helyen ásott egy hatalmas gödröt. A gödörből úgy szedte ki a földet, hogy közben az alján kifaragott egy életnagyságú lovat. Vagy csak lehordta róla a földet – nézőpont kérdése.

Egy vágtató, valamitől iszonyatosan megrémült, valami elől menekülő lovat.

Tíz napig ásta, tíz napig faragta.

Miután a többiek felfedezték, Grigorescu „egy létrán kimászott a gödörből, aztán egy odakészített kaparószerszámmal letisztogatta az ásóról a ráragadt földet, megtörölte egy zsebkendővel verejtékező homlokát, majd odajött hozzájuk, s egy széles, lassú mozdulattal végigmutatott a tájon. Még nagyon sokan vannak, mondta erőtlen hangon.” 

A történethez csak még egy mondatot. Az elbeszélés elején Krasznahorkai így írja le Grigorescu külsejét: „Vékony volt, mint egy vízimadár, a háta görnyedt, a feje kopasz, s ijesztően beesett arcában két mélybarna, tiszta szem égett – két égő, tiszta szem, de mint amelyek nem valami belső tűztől égnek, hanem mint amelyek csak visszaverik, akár két mozdulatlan tükör, hogy odakint valami ég.” 

Hogy mi az, ami odakint ég, arról a továbbiakban nem beszél a szerző. De nem is kell, hogy beszéljen.

Az élet permanens botrány, mindnyájan tudjuk.

Mintha egyfajta törvényenkívüliségben történne minden. És egyfajta izzásban.

Ahogy W. G. Sebald írja A Szaturnusz gyűrűi című könyvében: „Az első mécsesektől a XVIII. századi fényvetőkig és a fényvetők fényétől a belga autópályák fölötti ívlámpák fakó fényéig minden égetés, s az égetés minden általunk gyártott tárgy legbelső elve. A halászhorog készítése, a porceláncsésze gyártása és a tévéműsor előállítása végső soron mind-mind égetésen alapul. Az általunk kitalált gépeket, miként testünket és vágyainkat is, lassan elhamvadó szív hajtja. Az egész emberi civilizáció kezdettől fogva nem más, mint egy fokozatosan egyre intenzívebbé váló izzás, amiről senki sem tudja, meddig fokozódik még és mikortól fog lassan kihunyni.” 

Fotó: Lázár Árpád (1932-2001)

Talán úgy tűnik, mintha nem erről a fotóról akarnék beszélni. Mintha csak körbejárnám, vagy – hogy stílszerű legyek – körbelövöldözném.

Ezen az 1956 őszén, valahol Budapesten készült fotón valami ég.

Egy épület talán, de akár géppuska is lehet az ott középen, fölötte valamiféle tartály, aminek az alján jókora lyuk tátong, találat érhette. De végül is mindegy, mi ég. Akkor, 1956 októberében valószínűleg minden égett. A permanens botrány, a törvényen kívüli állapotok univerzumában egy olyan ponthoz érkeztünk, amikor egyfajta öngyulladás következett be. Vannak az emberi történelemnek ilyen kisülési pontjai. A magyar történelemnek több ilyen pontja is van. Ezeket a kisülési pontokat forradalomnak szokás nevezni. Ez a szó megint csak magában hordja az égés, a folyamatos izzás tényét. 

Minden lángban áll, szerzetesek – mondja Buddha A tűzbeszédben. Minden lángban áll forradalmak, kisülési pontok nélkül is. Mostanában mintha egyre inkább lángban állna minden.

Ez az 1956 őszén készült fotó azért is megrendítő, mert anélkül, hogy az „események” bármiféle jól ismert attribútuma látható lenne rajta, mégis minden rajta van, fokozhatatlan sűrűségben.

Lyukas lobogó, tank, sebesültek és halottak nélkül is. 

Ion Grigorescu menekülő lovai előjöttek föld alatti rejtekükből. Így néz ki a világ, amikor a lélekben lepányvázott, megalázott és megrémített lovak elszabadulnak. Felemelő, katartikus és iszonyatos pillanat. Mint Rilke angyalai.

Az, hogy később mi történt, tulajdonképpen nem is lényeges. Mert „később” mindig ugyanaz történik. Visszarendeződés a permanens botrányba, a törvényenkívüliségbe. Ismerjük. Számtalanszor lejátszódott már. Ha nem léteznének ezek a kisülési pontok, valószínűleg már nem is lennénk a világon.

1956 öngyulladása a magyar történelem mind ez idáig utolsó „rilkei” pillanata. Ahogy az Archaikus Apolló-torzóban írja: „mert nincsen helye egy sem, mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!”

1956 minden másodperce („helye”) ránk néz. Most is. Ebben a pillanatban. 

Ezen a napon nézzük sokáig ezeket a hatvanöt éves lángokat, amelyek ezen a titokzatos képen lobognak. A föld mélye most is foglyul ejtett lovakkal van tele.

***

 

Nyitókép: Lázár Árpád / Réz Johanna
(A jelen cikkben közölt képek bármilyen – akár digitális, akár nyomtatott – közlése, beleértve az egyes képek részleteinek felhasználását és közlését is, kizárólag az eredeti fényképfelvételek tulajdonosának, Kemenes Tamásnak az előzetes írásbeli hozzájárulása birtokában lehetséges!)

A Mandiner 1956-os ünnepi sorozatának további részeit (bennük korábban soha nem publikált fényképekkel) IDE kattintva olvashatja el.

Összesen 11 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés