Minket 956 év tanított küzdeni az igazságért!

„ezerkilencszázötvenhat, nem emlék, 
nem múlt vagy nékem, nem történelem, 
de húsom-vérem, lényem egy darabja, 
szívem, gerincem…”

Tisztelt Ünneplő Emlékezők, Hölgyeim és Uraim!

Ilyen szavakat leírni, és saját életükkel hitelessé is tenni – kevesek kiváltsága. Azoké, akik 1956 vérbefojtása után sem engedtek 1956 igazságából. Az ő osztályrészük bujkálás, menekülés, börtön, bitófa, mellőzöttség, harmadrendű állampolgárság lett évtizedeken keresztül. 

Az 1956-os forradalom valódi örököseivé a többiek, s mi, a később születettek csak a külső szabadság és függetlenség elnyerése után válhattunk. De mit is jelent egy forradalom és szabadságharc örökösévé válni? Elég-e, ha tiszteljük ’56 hőseit, ápoljuk emléküket, a magyar történelem egy kiemelt időszakaként tanítjuk az iskolánkban az őszi eseményeket? Ennyi lenne? Mi teheti érvényessé ma Magyarországon számunkra Faludy György szavait? Mi kell ahhoz, hogy 1956 végre a nemzet „szíve és gerince” legyen? 

1956-ban azok tudtak és akartak felkelni, cselekedni, akik a diktatúrában rájuk kényszerített rabság idején is szabadok maradtak. Nem jog szerint, hanem belülről. Őrizték magukban azokat az értékeket, azt a hitet, amit szüleik, nagyszüleik, tanáraik, a magyar élet rájuk hagyományozott. Tudomásul vették a kettős nevelést, mert nem tehettek mást, de a lényegüket, szívüket, szellemük szabadságát nem adták. Nem „hányták gyöngyeiket a disznók elé”. S amikor a szabadulás reményét árasztó néhány nap után újra el kellett fogadni a külső szabadság temetését, akkor ismét belül, a lelkükben, a hitükben, legtitkosabb gondolataikban őrizték tovább a belsőt. Így maradt meg nekik 1956 velük élő valóságnak, „szívnek és gerincnek”. És így őrizték meg nekünk október 23. reményteli eufóriáját, november 4. kijózanító brutalitását és a forradalom lelkünket felszabadító tizenkét győztes napját is.

Tisztelt Ünneplők! 
Az ember, a magyar pedig különösen, génjeiben hordja a múlhatatlan igényt a szabadságra. De nekünk, magyaroknak ott van zsigereinkben a magunkra utaltság rideg valósága is. Ahogyan 1956-ban nem számíthattunk magunkon kívül senki másra, ma is kevés igazi szövetségest találunk az európai vezetők között. Kevesen mernek kiállni az igazság mellett a hamisság térhódítása idején. Kevesen vállalják az egyenes beszédet, amikor a mellébeszélés a divat. Kevesen mernek határozottan dönteni, amikor a gyenge vezetőket emeli pajzsra az irányított közvélemény. Kevesen vállalják a valódi szabadság melletti kiállást, ha azért folyamatos támadásokkal kell fizetni. Egyszerűbb meghúzódni a viszonylagos biztonságban, gyűjteni a lájkokat, élvezni a langymeleget. 

De nekünk, magyaroknak az is tapasztalatunk, hogy az eloldalgásból, a hamis kompromisszumokból, az igazság elhallgatásából nem lesz boldog, kiteljesedett élet. Ezért fordulunk 1956 hőseihez: a pesti srácokhoz, a hős munkások emlékéhez, az írástudók lélekerősítő gondolataihoz, az igaz keresztények állhatatos hitéhez, a reménytelen ellenállást is vállalók bátorságához.  

És ezért fordulunk Önökhöz, magyarhoz, akikben van elég bátorság, tettrekészség, bölcsesség és elszántság ahhoz, hogy az igazságért és szabadságért folytatott küzdelmünket végigküzdjék.

’56 hőseitől és a mai magyaroktól tanulhatjuk meg, hogy belső szabadság nélkül a külső függetlenség is hamar elolvad, hogy a szabadságért áldozatot kell hozni, a szabadságért meg kell harcolni, a szabadságra leselkedő veszélyt fel kell ismerni és a szabadságot meg kell tudni védeni, akkor is, ha nem szovjet tankok fenyegetik azt. A szabadságnak becsülete van. S naponta igényli, hogy mellette döntsünk. Nincs ez másként a személyes életünkben sem.

Boldog családban élek, de újra és újra küzdenem kell a boldogságért. Három érdeklődő gyermeket nevelünk, de újra és újra meg kell küzdenünk az érdeklődésükért. A magyar nemzethez tartozunk, de újra és újra meg kell küzdenünk az összetartozásunkért. A mi lehetőségünk, történelem által nyitott utunk, hogy nemzetünk több mint ezer éves tapasztalatából alakítsuk ki mai életünk alapértékeit. Azok örökségéből, akik belső szabadságból cselekedtek a magyarság javára. Így tartozhatnak egybe első keresztény királyunkkal a törökverő nándorfehérvári hősök, Rákóczi kurucai, a ’48-as honvédek és ’56 magyarjai.

Minket, magyarokat ezer év sokszor véráztatta drámája vezetett el 1956-ig. A keresztény magyar államiság ’56 előtti évezrede adta az erőt és az ihletet ahhoz a sorsfordító eseményhez, amely szívet és gerincet adott a nemzetnek. Nándorfehérvár, Mohács, Szatmár vagy Világos, másfél évszázadnyi oszmán uralom, elvesztettnek hitt szabadságharcok, világháborúk drámái 1956-ban értelmet nyertek.

956 év tanított minket küzdeni az igazságért akkor is, amikor az reménytelennek tűnt, ha a pusztító gonosz győzelme szinte biztosra volt vehető. Ezért is kiáltotta világgá a nagy francia író, Albert Camus sokak gyáva hallgatása közepette: „a magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét”. 

Az áldozatból feltámadás, előbb vagy utóbb, de fakad. Ez is az élet törvénye. Alaptörvényünk Preambuluma kimondja: „mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki”.

Tisztelt Ünneplő Közösség!
Az 1956-os forradalomból kisarjadt mai szabadságunk sem magától értetődő. Személyes életünkben is alattomos tévhitek és modern fegyverarzenállal támadó ideológiák akarják azt megfojtani bennünk. De nemzeti közösségünk érzi, látja újra a fenyegetést. Hogy újra fenekednek azok, akik rólunk akarnak dönteni –nélkülünk. Meg a lengyelekről is. Meg mindenkiről, aki nem a központi utasításokat követi. Zsoldosokat ehhez a nemzetellenes harchoz bizony Magyarországon is találnak. És vannak, akiket megtéveszt a látvány. Vannak, akik a szélsőséges liberalizmus szemet gyönyörködtető fényjátékától észre sem veszik, hogy a király bizony meztelen. 

A szabadságért vívott küzdelemre történelmünk majd egy évezred alatt készített fel bennünket. 1956 öröksége nem a kényelmes „van”, hanem a folyton küzdelmes „legyen” feladatát szabja ránk. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A magyar forradalom után a kommunizmust már Európa nyugati felén sem lehetett szépíteni, partizán romantikába öltöztetni. Igaz a mondás, hogy a kommunizmus koporsójába mi, magyarok vertük be az első szöget. Árral szemben, elnyomás alatt, gyarmatosítás szorításában.

A koporsó szögeit bevertük ugyan, de nem elég mélyre. Az eltemetett kommunista téveszméket exhumálták, szivárványos ruhába öltöztették, és újfent éltetik. Egyenlőség helyett egyformaságot követelnek, elfogadás helyett elhallgatást, rend helyett anarchiát. 

Mi 1956 örökösei vagyunk, pontosabban: 1956 mi vagyunk, mi magyarok. Mi vagyunk a pesti srácok és lányok. Ma is mi vagyunk 1956. Nem mi változtunk. Európa gyávább fele felejti el újra létének lényegét: a belső és a külső szabadság együttes megvalósítását. Akkor a kommunizmus rémségeitől visszahőkölő, a II. világháborút követően Európa újjáépítésében oroszlánrészt vállaló, a jövőbe hittel tekintő vezetők álltak ki mellettünk. Eltelt 65 év. Európát mára 1968 haszonélvezői vezetik. Azoknak a szellemi csatlósai, akik jobb esetben abban hittek, hogy a Közép- és Kelet-Európában elbukott kommunista kísérletet Nyugat-Európában lehetne tökélyre fejleszteni. Rosszabb esetben hittek magában a létező szocializmusban is. Az ő magyar elvbarátaik pedig azok, akik tizenöt évvel ezelőtt a kormányzati hatalommal élve vezényeltek rendőrterrort a magyar szabadságot békésen ünneplők ellen. Gondolták volna, hogy 2022-ben ugyanezek az emberek tolakodnak majd a hatalomért, összeállva bárkivel, aki hajlandó erre a pénzből és pozíciókból részesedés halovány reményéért?

Tisztelt Ünneplők!
Az újmarxista eszme követői ma nem a Rákosi-címert vágnák ki a lobogóból, hanem a nemzeti színeket tüntetnék el körülötte.

Mert nem tudják, hogy Európára és a magyarok szabadságára nem a nemzetek, nem a nemzeti szuverenitás jelentenek veszélyt, hanem a keresztény kultúránkról, a nemzeti identitásunkról való lemondás, az uniformizált, értékmentes, gyermekmentes, hit- és vallásmentes jövő. 

Ahogyan a belső szabadságát mindvégig megtartó, fogságból kiszabadított Mindszenty mondta: „A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől.”

Az ő szavai ma sem veszítettek aktualitásukból. Ne engedjünk az ’56-ból! Szabadon akarunk határozni sorsunk, államunk igazgatása és munkánk értékesítése felől. S ehhez erőforrást, ihletet, bátorságot adnak nekünk azok a magyarok, „Kik szabadon éltek, haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak”. Őrizzük emléküket, kövessük életüket!