A világ teljességét akarta – Tompa Mária Szentkuthy-könyvéről

Nagyjából húsz évvel ezelőtt hagytam a Nagymaros fölötti erdőben Szentkuthy Miklós Az egyetlen metafora felé című könyvét. Nem véletlenül hagytam ott: nem ott felejtettem, hanem arra gondoltam, hogy ott lesz a legjobb helyen.

A könyvet előző nap vettem egy antikváriumban, és már hazafelé, a vonaton elkezdtem olvasni. Aztán másnap reggel, amikor elindultam felfelé a marosi Kálvárián, hogy az akkoriban szokásos útvonalamat, azaz a Büdös-tó-Mészégető-Kapuhegy-kört bejárjam, a könyvet is magammal vittem. A Mészégető nevű erdőrészben, a Nagymaros fölötti erdők talán legszebb bükkösében, azon a májusi reggelen a könyvet egy bükkfa odvába rejtettem. Úgy gondoltam, a legjobb lesz, ha ez a könyv a bükkfa odvában majd szépen elrothad és humuszként visszaépül az erdő életébe.

Nem azért hagytam ott, mert nem tetszett a könyv. Ha nem tetszett volna, nem viszem magammal az erdőbe. Akkor már a vonaton hagytam volna el szándékosan (ahogy korábban és azóta is megtettem néhányszor).

zavarba hozott és egyszerűen nem tudtam elviselni a közelségét. Ezt persze akkoriban nem tudtam így megfogalmazni magamnak, csak annyit tudtam, hogy valahogy el kell távolítanom magamtól ezt a könyvet. Ezt persze akkoriban nem tudtam így megfogalmazni magamnak, csak annyit tudtam, hogy valahogy el kell távolítanom magamtól ezt a könyvet.

Vannak olyan írók, akiket nem azért tekintünk meghatározó vagy – az általam különösen utált kifejezéssel élve – „fontos” szerzőknek, mert a könyveiket végigolvasva erre a megállapításra jutunk, hanem egyszerűen azért, mert „eleve” azok, jelenségként, tüneményként, és elég csak bekezdéseket, pár oldalakat elolvasnunk a műveikből ahhoz, hogy tudjuk:

Szentkuthy Miklós ilyen író volt. Valahogy úgy, mint James Joyce, aki úgy vált legendává, irodalomtörténeti mérföldkővé, hogy fő művét, az Ulyssest (amit épp Szentkuthy fordított magyarra, bár azóta megjelent új fordításban is) a rajongók többsége valószínűleg soha nem olvasta végig. Igaz, Szentkuthynak soha nem volt népes rajongótábora Magyarországon, inkább csak kevesek kultikus figurája maradt. Életműve igazi zárvány a magyar irodalomban, sem elődje, sem követője nem akadt. Egy magában álló, monolitikus tömb, egy tarvágás utáni erdő utolsó, megmaradt fa-matuzsáleme.

Szentkuthy Miklós magyaráz. Forrás: prae.hu

Élete utolsó évtizedében, azaz 1978 és 1988 között egy olyan segítője, mindenese, korrektora, szerkesztője (múzsája?) akadt Tompa Mária személyében, aki nélkül ennek az utolsó évtizednek a művei biztosan nem – vagy nem így – készültek volna el.

Tompa Mária közvetlen munkatársa volt Szentkuthynak, szinte együtt élt a házaspárral (Szentkuthyval és Dollyval, a feleségével), közvetlenül látta és tapasztalta ennek a különös írónak a mindennapjait, majd az író halála után a hagyaték gondozásában, Szentkuthy emlékének ápolásában végzett és végez pótolhatatlan munkát. A Kortárs Kiadónál nemrég megjelent Szentkuthy Miklós vonzásában című kötetében Tompa Mária ennek az egy évtizednek a történetét írta meg. Illetve nem csak a történetét, hanem annál jóval többet.

amely Tompa Mária életére is nagy hatást gyakorolt. Ami nem csoda, hisz Szentkuthy Miklósnak olyan kisugárzása, elementáris jelenléte volt, hogy aki a közelébe került, nem úszta meg maradandó hatások nélkül.

Szentkuthy Miklós fő műve a Prae, ez a hatalmas, sűrű, elképesztően gazdag és egyáltalán nem könnyen olvasható regény, amely 1934-ben jelent meg először. Szentkuthy huszonhat éves volt a könyv megjelenésekor – amit egyébként a saját költségén adott ki –, de magát a regényt húsz és huszonhárom éves kora között írta. Ami egész egyszerűen hihetetlen. Ép ésszel nehéz felfogni,

Egy olyan könyvet, amelyről például Szerb Antal ezt írta: „Nincs még egy ilyen intelligens könyvünk, mint a Prae. Az európai szellem legmagasabb csúcsait járja be könnyedén, játékosan és ironikusan és hasonlíthatatlanul egyéni módon. Magyar kultúránk egyik nagy dokumentuma lesz, hogy ezt a könyvet magyarul írták.”

A Prae az európai kultúra, az európai szellem sajátos enciklopédiája, briliáns összegzése annak, amit – legalábbis a huszadik század elején még – Európának neveztek. Szentkuthy maga is fő művének tartotta a Prae-t, egy olyan pályakezdő mesterműnek, ami aztán egész életművének a középpontja lett.

Tompa Mária ebben az új kötetben magával ragadóan, érzékenyen és lényeglátóan ír Szentkuthyról, a művek keletkezéstörténetéről, az író mindennapinak éppen nem mondható magánéletéről, egyáltalán arról, hogy mi volt ennek a „vonzásnak” a lényege.

A könyv írásain átüt, vagy inkább átsugárzik ennek a különös figurának a máig ható elevensége, örökösen a legnagyobb fordulatszámon járó gondolatvilága, univerzális, enciklopédikus tudásának lenyűgöző szertelensége, az egész lényét átjáró zabolázhatatlan szabadság és autonómia. Egy olyan író arcképe bontakozik ki a könyv lapjain, aki

ugyanakkor azzal is, hogy amit és ahogyan ír, az sosem lesz igazán ünnepelt és népszerű.

Egyszerűen nem olyan az anyaga: túl sűrű és szerteágazó ahhoz, hogy sokakhoz eljuthasson. Szentkuthy egyszerre volt mélyen európai és magyar. Többször hangoztatta, hogy soha eszébe nem jutott elhagyni Magyarországot, ide kötötte a magyar nyelvbe való mélységes beágyazottsága, a hatalmas könyvtára.

Kevés olyan írónk van, akinek ilyen mélyen és elemi erővel volt/van köze a kereszténységhez, a keresztény kultúrtörténethez, a szentekhez és a pápákhoz, a katolicizmushoz. Szentkuthy egyszerre katolikus és érzéki, a valóságot mindenestül bekebelezni akaró, de közben az „egészre” felülről is tekintő író, akinek hosszú mondatai – ahogy ő maga írja valahol – egyszerre beszélnek a porszemről és az Androméda-ködről. A világ teljességét akarta, nem adta alább. Aki ilyen ambíciókkal él, sokakat megperzsel a közelében.

Erről az alig elviselhető hőfokról, ennek a hőfoknak a hatásairól, árnyoldalairól és áldásairól szól Tompa Mária könyve, aki képes közel hozni az olvasóhoz ezt a példátlan figurát, ezt a méltatlanul elfeledett zsenit, akit Szentkuthy Miklósnak hívtak. Álljon itt csak egyetlen anekdota a könyvből, amely tisztán megmutatja, milyen sajátos univerzumban élt ez az író: „A Füst Milán-díj átadásakor a várakozó Miklós Dolly (a felesége) fülébe súgja: Nézd, az a kedves ember mosolyogva ideköszön. Menj már oda, és kérdezd meg tőle, kicsoda. – Dolly odamegy, Uram, ön olyan kedvesen mosolygott a férjemre, mondja meg, kihez van szerencsénk? –Üdvözletem, asszonyom, Aczél György vagyok.”