Magyar önrendelkezés

Az autonómia az utunk – Tőkés László a Mandinernek

2018. március 30. 10:33

Mivel határmódosítására nem gondolhatunk, olyan politikai eszközt kellett keresnünk, amely kiválthatja ezt – mondja Tőkés László a Mandinernek. A romániai rendszerváltás hős lelkésze szerint az autonómiáért vívott harcot nem szabad feladni. A 11 éve európai parlamenti képviselő politikust Erdély elmúlt száz évéről és a magyar-román viszonyokról is kérdeztük. Interjúnk.

Idén ünneplik a románok Erdély és a román fejedelemségek egyesülésének 100. évfordulóját. Az erdélyi magyarok vezető politikusaként mi az üzenete a románság és a magyarság számára a 100. évforduló alkalmából?

Ennek a kérdésnek jó apropója az, hogy az Európai Parlamentben nemrégiben két román képviselői rendezvény is megemlékezett a „nagy egyesülésről”, ahogy a románok nevezik. Egy alapvető történelemszemléletbeli torzítás borzolja a magyarok kedélyét: az, hogy a románok önrendelkezési joguk teljesüléseként tekintenek „Nagy-Románia” létrejöttére, amit 1918-ra datálnak. Mintha akkor a román nép példás formában valósította volna meg az egyesülést. A valóság ezzel szemben az, hogy éppen a wilsoni elvek szenvedtek csorbát, és

nem nyílt mód a népakarat legitim kinyilvánítására.

1920. június 4-én a trianoni békediktátum jóvoltából a régi Román Királyság, vagyis a Regát ölébe hullottak hatalmas területek, köztük Erdély. Én nem tagadom a románok érdemeit ebben a folyamatban, mert a politikusaik nagyon célszerűen jártak el, és jól tudták mozgósítani népüket. Ugyanakkor meg kell mondani ma is a románoknak, hogy a történelmet nem szabad összetéveszteni a politikával. Az, ahogyan beállítják a történteket, történelemhamisítás. Mindemellett persze a mai Románia egy létező valóság, amelyet a mostani határai között elismer Magyarország is, és – kénytelen-kelletlen – mi is tudomásul vesszük, hogy ennek az országnak a magyar nemzetiségű polgárai vagyunk, és tiszteletben tartjuk országunk alkotmányát és törvényeit.

Visszatekintve erre a száz évre, a román királyi uralom vagy a kommunista rendszer jelentett nagyobb próbatételt az erdélyi magyarság számára?

A kegyelemdöfést a nacionálkommunizmus adta meg, de nagyon brutális volt a két háború közti féldiktatórikus rendszer is: húsz év alatt szinte valamennyi iskolánkat bezárták, hogy csak egy példát említsek. Lépcsőzetesen szemlélem ezt a folyamatot: az első trauma Trianon volt a maga történelmi valóságában, a második fokozat pedig a kommunizmus. Utóbbi a demokráciának még a látszatára sem ügyelt. Más kommunista rendszerektől eltérően, amelyek inkább az internacionalizmus és a kozmopolitizmus jegyében működtek,

Románia a legmesszemenőbb módon ötvözte a kommunizmust és a nacionalizmust.

A kegyelemdöfést tulajdonképpen az '56 utáni kommunista politika hozta el: a háború utáni átmenet végén, kihasználva a forradalom leveretése nyújtotta, az ő szemszögükből kiváló történelmi pillanatot, lecsaptak a magyarságra. Kollektív bűnként tekintettek a magyar '56-ra, és széles körben beindult egy magyarellenes gépezet, amely lefejezte a magyar értelmiséget és politikai vezetőséget. Ezután már könnyű dolguk volt elbánni a védtelen néppel, amit a legkorszerűbb eszközök – így például az iparosítás vagy a városiasítás – igénybevételével gyengítettek meg, roppantottak össze. Olyan mértékben elbántak velünk, hogy igazából azóta sem tudtunk feltápászkodni a pusztulásból, amit '89-ig megélni kényszerültünk.

Az 1952-ben létrehozott Magyar Autonóm Tartománnyal (MAT) kapcsolatban eltérő megítélések vannak, ön hogyan értékeli?

A MAT a szovjet kisebbségpolitikának egy torz terméke volt. A Szovjetunió látszatautonómiákat biztosított egyes népcsoportjainak, közösségeinek, a nemzetiségi kérdés példás megoldásaként népszerűsítve ezt. Sztálin elrendelte, hogy Erdélyben hozzanak létre egy magyar autonóm területet, ami azonban pont olyan látszatértékű volt, mint a szovjet kisebbségi autonómiák. Mindazonáltal valamelyest erőt jelentett az, hogy egy székelyföldnyi terület a maga járulékos részeivel magyarnak tudhatta magát nevében. De hát, ahogy annak idején mondták: csak az autó volt magyar, a sofőr román volt. Ebben a tartományban lényegében magyarokkal végeztette el azt a mocskos munkát a Román Kommunista Párt, amit máshol románok végeztek. Erre sajnos találtak gyászmagyarokat, azokkal pedig, akik nem feleltek meg ennek az elvárásnak, kegyetlenül leszámoltak. A MAT nyitányát a korábbi Magyar Népi Szövetség élén álló, valamirevaló magyar politikai és szellemi vezetőség teljes kiküszöbölése jelentette.

Az ön családját és felmenőit hogyan érintették a különböző rezsimváltások?

Mi egy viszonylagos védettséget élvező lakossági kategóriába kerültünk. Persze ez is nagyon ellentmondásos megfogalmazás: az egyházi szféra egyfelől ugyan védettséget biztosított, másfelől azonban céltáblája volt az ateista nacionálkommunizmusnak, ütközött vele mind vallási, mind nemzeti téren. Édesapám egyházi vezető ember volt, nyolcan vagyunk testvérek, Kolozsváron születtünk, éltünk, viszonylag jól átvészeltük ezt az időszakot, rendben elvégeztük a tanulmányaikat. De hogy tovább árnyaljam az eddig mondottakat: a falusi papságot nagyon durva elnyomás sújtotta. A gyerekeiknek még a nevüket is meg kellett változtatniuk, hogy elmehessenek Székelyföldről Temesközbe vagy Arad megyébe középiskolai tanulmányaikat folytatni. Azt hiszem, a kolozsvári egyházi vezető rétegnek különleges, kivételes helyzete volt: túlságosan látszottunk, túlságosan kirakatban voltunk.

Tőkés László 1989-ben

Lassan harminc éve, hogy Európai keleti felén, így Romániában is megkezdődött a rendszerváltás. Jobb és rosszabb idők váltakoztak azóta Erdélyben is: hogyan látja most harminc év mérlegét az erdélyi magyarság számára?

Azt hiszem, valamennyi volt kommunista ország lakói elmondhatják, hogy nem azt várták, ami végül bekövetkezett. Ha lehet, akkor Romániában még inkább elmondhatjuk ezt a helyzetünkről, hiszen jelen pillanatban is egy utódkommunista párt kormányozza az országot. Románia csúcsot döntött: itt tértek vissza a legtöbbször a kommunista párt jogutódjai, a posztkommunista átmeneti állapot még mindig tart. Ez rányomja a bélyegét a helyzetünkre.

Csak külsődleges módon történt meg a román rendszerváltás.

Létrejöttek ugyan a demokratikus intézmények, de ezeket nem sikerült tartalommal megtölteni, emellett a lakosság mentalitásában sem következett be a változás. Különös balszerencsénk, hogy  a kommunista visszarendeződés a kisebbségellenes nacionálkommunista hagyományok folytatódását hozta magával. Amikor például nemrégen kitiltottak egy magyar jogvédőt az országból, az teljes mértékben a Ceaușescu-időkre emlékeztet. Azt a kétoldalas indoklást, amit a Románia Csillaga-kitüntetésem elvételekor kaptam kézhez, akár egy Securitate-irodában is megírhatták volna. De az is a régi rendszert idézi, amikor Dragnea miniszterelnök törvényt akart bevezetni, amellyel a Románia hírét rontó, az országot lejárató személyeket büntették volna.

A kommunizmus bukásával megkezdődött a rablás, az ipart és a gazdaságot kisajátították a rendszerváltás haszonélvezői. Gyakran mondom, hogy mi nemcsak az egész világra kiterjedő gazdasági válságot vagyunk kénytelenek megszenvedni, de ráadásul a kommunista örökségeként nevezhető válság is sújt bennünket. Milliós nagyságrendben vándorol ki az ország lakossága. A magyarság alapvető jogait sem tudta kivívni három évtized alatt, tulajdonainkat sem sikerült maradéktalanul visszaszerezni, állandósult a belpolitikai válság.

Az 1990-es fekete március jelentette az első csalódást?

A kommunista visszarendeződésnek három fő állomását különböztetném meg. Már a Ceaușescu-diktatúra bukását idesorolnám, amikor a hatalmat megragadó Iliescu-csoport álforradalmat koreografált, ráépítve arra a hiteles népfelkelésre, amely Temesváron robbant ki, és az ország többi részén folytatódott. Aztán jött a marosvásárhelyi fekete március, valamint a júniusban kezdődő bányászjárások. Ez a három esemény döntötte el Románia mostani siralmas jelenét, és korlátozta be a változások kiterjedését.

Igencsak beszédes az, hogyan áll az igazságtétel Romániában. Ennek az igazságtételnek három fő területre kellene irányulnia: az egyik a decemberi vérengzések felelőseinek, a forradalom kisiklatóinak felkutatása és megbüntetése; a második a fekete március kivizsgálása és jóvátétele; a harmadik pedig a posztkommunista hatalom megtartására szolgáló bányászjárások felgöngyölítése. Több mint negyedszázados késéssel az első és a harmadik esetben immár beindult a jogi felelősségre vonás, a marosvásárhelyi pogromkísérlet és polgárháborús viszonyok kivizsgálása azonban továbbra sem kezdődött el. Nagyon remélem, hogy amikor ez a rendszer megbukik, erre is sor fog kerülni, és világos képet kapunk az eseményekről. Azért is fontos ez, mivel amíg nem vagyunk képesek szembenézni a múltunkkal, és nem tudunk szabadulni annak következményeitől, addig nem beszélhetünk igazi demokratikus átalakulásról, hanem egyfolytában a múltból visszamaradt akadályokba ütközünk.

Egyre többen és egyre hangosabban követelik Erdélyben a székely autonómiát, emellett az erdélyi regionalizmus is erősödik. Mit gondol ezekről a törekvésekről, elérhető a változás?

Nézze, afelől kétségünk nem lehet, hogy a magyarság a kezdetek kezdetén helyesen tűzte ki politikai céljait. Tavaly októberben emlékeztünk meg a kolozsvári nyilatkozat elfogadásának huszonötödik évfordulójáról. Ahogyan azonban a forradalmat népiesen szólva ellopták, úgy a magyar autonómiapolitikát is leszerelték, hatástalanították.

Márpedig az autonómia, a korlátozott önrendelkezés a célravezető út,

ez jelentheti alternatíváját a határmódosításnak. Mivel határmódosítására nem gondolhatunk, a status quót kénytelenek vagyunk elfogadni, olyan politikai eszközt kellett keresnünk, amely kiválthatja ezt. Még ha kudarcot vallunk is, ez a követendő út: a szabadság és az igazság hősei is szomorú sorsra jutottak adott esetben, ez azonban még nem kérdőjelezi meg a harcuk igazát. Abból is látjuk, hogy mennyire helyes ez a politika, hogy a román többségi politika mindenáron gáncsolja küzdelmünket. Olyanokat mondanak például, hogy Székelyföld nem létezik, vagy éppen azt, hogy Európától idegen az autonómia intézménye, amikor a különböző európai országokban tucatnyi jól működő autonómia létezik. Megint csak azt mondhatom, hogy amikor ez a rendszer megbukik, végre tér nyílik majd az eredményes autonómiapolitika előtt, de addig sem szabad feladnunk a harcunkat.

Jelenleg a szociáldemokraták és Klaus Iohannis határozzák meg a román politikát – az erdélyi magyarok mire számíthatnak a két féltől?

A nacionálkommunizmus nemcsak a jogutódjai révén, hanem az egész román politikai helyzetben tükröződik: a nacionalizmus tovább él és hat a többi, demokratikusnak nevezett, ellenzéki pártban is. Ha valamiben, hát ebben a román politikai osztály teljes mértékben egyetért, a régi rendszer folytonosságát képviselik.

A baj az, hogy senkire nem számíthatunk.

Klaus Iohannisra a kompenzatív magatartás jellemző: pápább akar lenni a pápánál, románabb a románnál. Őrá valóban illik az a meghatározás, ahogyan a Ceaușescu-időkben neveztek bennünket: magyarul beszélő román. Ő egy németül beszélő román. Amint az elmondottakból is kitűnik, egy sokszorosan összetett és bonyolult helyzettel állunk szemben, amelyben nemzetközi segítségre van szükségünk, és természetesen egy mellettünk kiálló anyaországra. 

Hogyan vélekedik a Minority SafePack kezdeményezésről?

Amióta itt vagyok az Európai Parlamentben, részese voltam azon erőfeszítéseknek, hogy az Európai Unió alkosson egy kisebbségvédelmi törvényes keretet az őshonos európai kisebbségek védelmére. Ezen erőfeszítéseknek Gál Kinga képviselő-asszony járt az élén, aki kezdettől fogva a néppárti küldöttség tagja volt, és aki erdélyi származása és szakképzettsége is erre predesztinált. Azonban minden próbálkozásunk meghiúsult, nem utolsósorban a kisebbségi kérdések iránt kevéssé érzékeny Néppárt hozzáállása okán. Többször is indítványoztuk, hogy az unió vegye át az Európa Tanács kisebbségvédelmi rendszerét, ezzel komoly jogi eszközt adva az unió lakosságának mintegy hét-tíz százalékát kitevő kisebbségek kezébe. Miután ez nem sikerült, kapva kaptunk azon a lehetőségen, amit az európai polgári kezdeményezés új intézménye jelentett. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és jómagam által elindított kezdeményezés azonban elakadt az Európai Bizottság illetékeseinek eleve elutasító magatartásán. Ezután a Székely Nemzeti Tanács nyújtott be hasonló törvénykezdeményezést, szintén sikertelenül.

Az RMDSZ és a FUEN által kezdeményezett európai kisebbségvédelmi törvénykezdeményezést, a Minority SafePacket viszont részlegesen elfogadták, és elindulhatott az aláírásgyűjtés. Nagyon tiszteletreméltó erőfeszítésnek tartom. Aggodalommal számláltuk a múló napokat, hogy vajon sikerül-e összegyűjteni a kellő számú aláírásokat a szükséges hét országban.

Azt is látni kell, hogy a nyugat-európaiak magatartása nem változott: mint ahogy csak a luxemburgi bíróság révén lehetett rákényszeríteni az Európai Bizottságot arra, hogy zöld utat adjon az aláírásgyűjtésnek, azonképpen, ha összegyűl is a megfelelő számú aláírás, semmiféle garancia nincs arra, hogy abból törvénykezdeményezés is születik. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kell mindent megtennünk céljaink elérése érdekében. Ha kudarcot vall a próbálkozás, tovább kell folytatni kisebbségvédelmi küzdelmünket, ami még mindig csak minimumát jelentené annak, amire a külhoni magyaroknak szükségük volna.

Mi nem elégszünk meg az emberi jogok szintjén mozgó közösségi jogokkal,

hanem nemzeti közösségi önrendelkezésre törekszünk.

Az európai vitákban a visegrádi négyek igyekeznek saját álláspontot kialakítani és egységesen fellépni az érdekeik mentén. Tudna Románia is az országaink szövetségese lenni ezen a téren?

Ami a tagságot illeti, számomra mérvadó a tagországok álláspontja, hogy nem kívánják bővíteni a szövetséget. Mindazonáltal el tudnék gondolni egy olyan, a megfigyelői tagsággal egyenértékű kapcsolatot a visegrádi országok és Horvátország, Románia és Ausztria között, amely erősíti a visegrádi politikai irányvonalat, és egy minél szélesebb közép-európai egységpolitika irányába vezet. Nagyon hasznos volna, hogy kiegyensúlyozott erőviszonyok alakuljanak ki az Európai Unióban, és a jog- és esélyegyenlőség ne szenvedjen csorbát az unió tagországai és tömbjei között.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/127289

Ajánljuk még a témában