Miért kellene egy országot bízni olyanokra, akiknek minden csak rövid ideig érdekes?

„És épp ilyenek a követői is: tökéletes fogyasztói az éppen aktuális márkának, ami egyszer Momentum, egyszer DK, most éppen Tisza. Azt hiszem, nem jó ötlet olyanokra, és olyanok akaratára bízni egy országot, akik naponta, hetente, havonta mást gondolnak a világról, és arról, hogy mit kellene csinálni. (…) Ők nemrég még momentumosok voltak, vagy éppen – amikor jobbat nem találtak – Jakab Pétert követték, de néhányan DK-sok is voltak, talán párbeszédesek is. Most éppen tiszások, de ki tudja, hogy mit fognak képviselni holnap.

A jobboldal viszont következetesen, évtizedek óta tisztában van vele, hogy egy ország vezetése, sorsa nem kampányprojekt, nem hangulatkérdés.

Az a választó, aki évente pártot vált, valójában nem meggyőződés alapján dönt, hanem impulzusokra reagál. Haragra, csalódásra, divatra, algoritmusokra. Nem programot választ, hanem hangulatot. Az ilyen emberben nincs felelősségérzet ahhoz, hogy a választás következményeit viselni kell.

Az ilyen választó nem polgárként viselkedik, hanem fogyasztóként. Nem azt kérdezi: »Mi lesz ebből 5–10–20 év múlva?«, hanem azt: »Most mit érzek?«

Az évente pártot váltó ember gyakran azt hiszi magáról, hogy kritikus gondolkodó. Valójában gyökértelen. Nincs politikai emlékezete. Nem kérdez. A legjobb fogyasztó, akit egy márka kívánhat.

És az a politikus, aki a választói haragra, csalódásokra, algoritmusokra és impulzusokra ígér rá hangzatos gyökérségeket, az nem alkalmas arra, hogy országot vezessen, emberek mindennapjaiért feleljen. Mert ki tudja, milyen kedvvel ébred egy átlagos keddi napon, amikor bosszúból esetleg megsarcolja a családokat, mert neki nem jutott szex az előző este.

De visszatérve a szektásokra: vajon felfogják, hogy egy ország viszont nem tud évente irányt váltani? Értik, hogy a gazdaság, az oktatás, az egészségügy, a hadsereg, a diplomácia évtizedes távlatokban működik? Ha az irányítást olyanokra bízzuk – vagy olyanok nyomására alakítjuk –, akik fél év után mást akarnak, mást mondanak, mást képviselnek, akkor az állam szétesik.

Amit ma elrontasz, annak az árát évekig fizeted. Amit ma elkezdesz, annak az eredménye sokszor csak egy következő ciklusban látszik.

Szóval nem érdemes óvodás játékokat játszani, amelyekben a választás is csak egy eszköz. Nem felelősség, hanem büntetés: »most megbüntetem az aktuálisakat«. De az ország vezetése nem bosszúmechanizmus.

A politikai érettség persze nem azt jelenti, hogy valaki soha nem változtat véleményt. De meg kell értenie minden választópolgárnak, hogy a politikában nincs olyan, hogy »csak a másiknak fáj«, meg hogy »csak a Mészáros vagyonát veszik majd el«. Minden döntés az egész országon csattan, és a vagyonelkobzás mindenkin lecsapódik majd.

Ezen felül pedig az infláció, a befektetői bizalom, a külpolitikai mozgástér, a munkahelyek, a családok biztonsága nem szimbolikus eszközök egy érzelmi játszmában.

De talán túl bonyolult dolgokat írtam le. Egyre kevésbé hiszem, hogy a szektások fel tudják fogni az ilyesmit.”

Nyitókép: Mandiner-archív