Lehet rosszabb is

Nyitókép: Mark H. Milstein/Bloomberg via Getty Images

„Tanult, világot járt és látott kollégám, aki már sok-sok választási kampányt átélt, azt mondja, nem túlságosan kirívó, amit most Magyarországon tapasztalunk. Legfeljebb, ahogy mondják, real-time éljük meg úgy, hogy ez aztán minden idők legszörnyűbb periódusa, aztán pedig, a következő választáson éppen az akkorit emeljük a legfelső, vagy inkább a legalsó szintre.

És igaza van: jómagam – szemben vele – a hazai kampányok homályos emlékeit tudom felidézni; igen, bizony mindig azt éreztem, hogy egyre lejjebb csúszik a magyarországi politikai kultúra. Most is. De persze fogalmam sincs, hogy hova tegyem a jelenlegi időszakot ebben a negatív rangsorban; voltaképpen a 2002 – es, két forduló közötti kampányt érzem az emlékeim között a legszörnyebb ámokfutásként. Az idősebbek talán emlékeznek rá, ez volt az a választás, amikor a Fidesz váratlanul elvesztette az első fordulót, és a fordítás érdekében lerohanta a postaládákat; megpróbálta legyalázni és legyalulni az ellenfelet. Kis híján sikerült is. Feltehetően ez a majdnem siker adta a tápot a következő idők kampányához, innen kezdve nagyot fordult a politikai széljárás, szinte állandóvá és korlátlanná vált a kampányidőszak, de viszonylag egyenlő feltételek mellett. Az egyenlő feltételeket itt az jelentette, hogy nem mutatkoztak hatalmas forráskülönbségek. És ez egészen addig így is volt, amíg Orbán és pártja nem került hatalomra, ráadásul kétharmados fölénnyel. Onnan kezdve nem volt mese, a Fidesz mindent a Mikola István–féle 2006-os gondolatnak rendelt alá, azaz egyszer kell nyerni, de akkor nagyon. Ráadásul ehhez azt a mikolai gondolatot is beépítette Orbán a terveibe – majd meg is valósította –, hogy a 15 millió magyar, másként a határon túliak beemelése a rendszerbe biztosítja majd ezt a vágyat.”