Európát játszani

„Elképzelhető, hogy a brit uniós tagság megtartásáért akár az Európai Unió működéséről szóló szerződést is módosítják – ezt mondta Angela Merkel német kancellár legutóbbi találkozásukon a brit miniszterelnöknek. Nem akármilyen szavak a német vezető részéről.

Világosan látszik, hogy a 2004-ben csatlakozott országokra vonatkozó munkaerő-piaci korlátozás időszakának lejártával átszakadt a gát; a vendégmunkások milliós nagyságrendben jelentek meg a nyugati piacokon, és immár fontos társadalomalakító szerepük van. A késleltető korlátozás tehát csak eltolta a problémát a jövőbe, ami egyszerre csak elérkezett. Fáj ez mindenkinek: a nyugati szociális ellátórendszernek és Kelet-Európának is, mert az innen tudást és kétkezi munkát adó milliók most sértve érezhetik magukat. Mégsem kellünk? – tehetik fel a kérdést. (...)

A többsebességű Európa képe ezzel megint előkerült, amiből az unió keleti fele eddig csak annyit érezhetett, hogy amit szabad a fejlett Nyugatnak, azt nem szabad nekünk. Nagy kár, hogy a kérdés egy időben kerül a brit választópolgárok elé az illegális bevándorlás egyre aggasztóbb jelenségével. Camerontól azt hallhattuk, hogy az illegális munka ezentúl büntetőjogi kategória lesz. Hogy eddig nem volt így, az a brit jogrendszert, de legalábbis a jogalkalmazókat minősíti. Maradt tehát még odahaza is feladat.

A 2007-ben a tagországok által aláírt lisszaboni szerződés alapjában véve az unió reformjának, működése hatékonyabbá tételének érdekében született. Évekbe telt, amíg a hatalmas joganyagot tető alá hozták. És még akkor is kellett számolni olyan euroszkeptikus államfőkkel, mint például Václav Klaus, aki sokáig vonakodott aláírni azt. Maga a joganyag közvetlenül semmire nem ad választ, a kihívásokra a politikusoknak kell megfelelniük. Akaratról és útról beszélt Merkel. Kell, hogy legyen mindkettő, mert ha nincs, megfeneklik az európai projekt, és akkor írhatunk akármennyi lisszaboni szerződést, a szeretve tisztelt, majd kipenderített uniós vendégmunkások az ajtók előtt maradnak.”