Lehet szemlézni ezt is, kedves Mandiner, nagyon szívesen!

„Megszólítva érzem magam Forgács István által, főleg, mert a lakájmédia elsősorban egy jó mérőverázás lehetőségét látta meg ott, ahol évezredes adóssága van a többségi társadalomnak. Szóval akkor. Az erőszaknak nincs színe. A segítséghez való hozzáférésnek, az érdek- és jogérvényesítés lehetőségének (vagy lehetetlenségének) annál inkább.

Forgács úr kikérheti a Borsod-Abaúj-Zemplén vagy a Szabolcs-Szatmár vármegyében történt családon belüli erőszak eseteinél az elkövetők és az áldozatok iskolai végzettségét, (nem is lenne teljesen hülyeség), de vajon mennyire ismerik fel arrafelé az amúgy országosan is tragikusan ritkán felismert kapcsolati erőszak tényállást? 2013-ban vezették be, meg lehet nézni, hogy hány hivatalos eljárást maga után vonó eset jut azokra a statisztikákra, amelyek eleve kérdéses, hogy mennyire fedik a valóságot.

Azt mondja Forgács úr, hogy ha a »megoldás felé akar elmozdulni«, akkor ebben az esetben nem a cigányokat akarja mindenáron látni, hanem »földrajzi alapon próbálom meghatározni, hogy melyek azok a helyek ma az országban, ahol nagyobb szükség lenne a beavatkozásra, a prevencióra és az áldozatsegítésre« , mert ha »ezek elsősorban cigányok által nagyobb arányban lakott térségek, akkor az ott élőkkel, köztük nagyobb számban az ottani cigányokkal van feladata mindenkinek« .

Nem, Forgács úr, nem velük. Vagy nem így, mert ez így kissé áldozathibáztatóra sikeredett. Az intézményi rasszizmussal van feladatunk, azzal, ahogy a rendőr vagy a családsegítő hányszor - de hányszor - legyint, hogy á, »náluk« ez már csak így megy!

Azt mondja Forgács úr, hogy a jogvédők nem néznek szembe a valósággal. Dehogynem. Éppen csak az állam, a kormány nem áll velük szóba, ha mégis, az kirakatszóbaállás, ami kizárólag arról szól, hogy el lehessen mondani, mi aztán meghallgatjuk a civileket.”

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd