Pezsgőt bontsunk, vagy sírjunk? - Magyarország EU csatlakozásának értékelése 20 év távlatából

Fotó: Gyurkovits Tamás / MCC

Mennyiben segítette elő az EU-tagság Magyarország gazdasági növekedését és versenyképességét?

A kohéziós források – melyek a mi szempontunkból hétéves ciklusonként nagyjából 22 milliárd eurót jelentettek elvileg –, a szabad tőkeáramlás farvizén érkező uniós beruházások, a közös piacon megjelenni kívánó harmadik országbeli vállalkozások befektetései mind pozitív hatással voltak a csatlakozó országok, így hazánk gazdasági mutatóira. 

Ezzel megelőztük a cseheket, ahol ez a konvergencia 0,8 százalékpont volt, és a szlovákokat, akiknél 0,9 százalékpont volt a felzárkózás mértéke. A lengyelek viszont nálunk is jobbak voltak, évi 1,8 százalékponttal.

Fontos azonban hozzátenni, hogy ez a konvergencia csak részben köszönhető az uniós tagságnak. Jól mutatja ezt, hogy ugyanezen időben a nem EU-tag régiós országok is jellemzően felzárkóztak, a szerbek éves átlagban 0,7 százalékpontot, a fehéroroszok pedig éves átlagban 0,5 százalékpontot. Az ukránok azonban – érthető okok miatt – még jobban leszakadtak. A beruházásokkal és a gazdaság bővülésével párhuzamosan javultak a termelékenységi, versenyképességi mutatóink is. Külön örvendetes hír, hogy a jellemzően magyar kézben lévő hazai kis- és középvállalkozások termelékenysége is folyamatosan zárkózik fel a sok esetben nyugati technológiával és színvonalon termelő nagyvállalatok azonos mutatójához.

Előnyös volt a magyar lakosság életszínvonala szempontjából az EU-csatlakozás?

Kijelenthetjük, hogy minden 2004-ben csatlakozó állam dolgozójának fizetése konvergált a legfejlettebb OECD országokban érvényes jövedelmekhez. Ám a konvergencia ütemében és időbeni alakulásában jelentős eltérések voltak. 2004 és 2008 között a magyar fizetések emelkedtek a legkevésbé a 2004-ben csatlakozó országok közül. Míg a mi jövedelmeink négy év alatt csupán 2,1 százalékponttal kerültek közelebb az OECD átlaghoz, addig az észteké 18,1 százalékponttal, a cseheké 8,9-cel, a szlovákoké 6,9-cel, a lengyeleké pedig 5,8-cal.
2008 és 2015 között viszont már nálunk emelkedtek a legtöbbet a fizetések. A mi 9,8 százalékpontos konvergenciánk után a legjobban a lengyelek teljesítettek 9,5-el, míg a szlovének esetében csupán 1,4 volt a felzárkózás mértéke. 2015 után a magyar bérkonvergencia a második legerősebb volt a 2004-es évfolyamon belül. A mi 14,2 százalékpontos értékünknél a lengyelek jobbak voltak a 18,4-es mutatójukkal. A szlovének ekkor sem igazán közeledtek már, esetükben 2,1 volt az indikátor értéke, de még náluk is rosszabbul teljesítettek a szlovákok, ahol a konvergencia lényegében leállt, ahogyan ezt a 0,3-as mutatójuk is alátámasztja.

Milyen mértékben javította az EU-tagság a társadalmi és gazdasági kohéziót Magyarországon, különösen a régiók közötti egyenlőtlenségek csökkentése terén?

Ha madártávlatból nézzük, akkor úgy tűnik, hogy 

 2004 és 2023 között 62 százalékkal csökkent a szociálisan rászorulók száma, és 44 százalékkal csökkent a nyilvántartott álláskeresők száma. Ám ezek a folyamatok nem egyenletesen zajlottak. A nyilvántartott álláskeresők száma jelentősen, 48 százalékkal nőtt 2004 és 2010 között. És mielőtt bárki a világgazdasági válságot emlegetné, fontos kiemelni, hogy már azelőtt, azaz 2004 és 2007 között is 11 százalékot emelkedett ez a mutató. A foglalkoztatási helyzet javulását a 2010-es kormányváltás, és az új gazdaságpolitika hozta csak meg. 2010 és 2023 között 62 százalékkal csökkent a nyilvántartott álláskeresők száma.

Hasonló képet láthatunk a szociálisan rászorulók esetében is. 2004 és 2010 között 41 százalékkal nőtt a számuk (2004 és 2007 között 9 százalékkal), 2010 és 2023 között pedig 73 százalékot sikerült faragni a mutató értékén. Így jött össze az EU csatlakozás óta mért 62 százalékos csökkenés. A 2010-es gazdaságpolitikai fordulat tehát itt is szükséges volt ahhoz, hogy sikerekről számolhassunk be.
Jó lenne, ha azt mondhatnánk, hogy az elmúlt 20 évben sikerült teljesen felszámolni a régiós egyenlőtlenségeket, ez azonban nem igazán következett be. Mind a nyilvántartott álláskeresők-, mind pedig a szociálisan rászorulók számának csökkenése lényegében független volt attól, hogy egy adott régióban nagyobb vagy kisebb probléma volt az adott területen 2004-ben.

A szociálisan rászorultak számában a második legnagyobb csökkenést Győr-Moson-Sopron vármegye esetében mérhettük, mely a legjobb mutatóval rendelkezett 2004-ben. Ezzel szemben a probléma által 2004-ben is kifejezetten érintett Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyék esetében a csökkenés mértéke átlagos volt. 

 Budapest 2023-ban is vezeti a listát 463 ezer forintos átlagos nettó fizetés mutatójával, ám míg 2016-ban az akkor is listavezető 226 ezer forintos fővárosi bérszint 1,9-szerese volt a legalacsonyabb értékkel rendelkező Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei átlagos nettó jövedelemnek, addig ma már csak 1,7-es szorzó van a budapesti és a szabolcs-szatmár-beregi bérek között.

Melyek voltak azok az ígéretek vagy várakozások, ahol csalódnunk kellett?

 Emlékszem, milyen felfokozott várakozások voltak 2004-ben. Sokan gondolták, hogy csak pár év lesz elérni a nyugati béreket és életszínvonalat. A tényleges konvergencia azonban sokkal lassabban zajlik, mint ahogyan azt a csatlakozó országok lakói várták.
Bár – ahogyan ezt megmutattam – Magyarország az utóbbi években dinamikusan közelíti a nyugati béreket és gazdasági teljesítményt, a fizetésünk vásárlóértéke ma is nagyjából negyedével alacsonyabb az eurózónás átlagnak. Bár jelentős előrelépés ez a 2004-es szinthez képest, amikor még csak fele annyit értek a magyar bérek, mint a legfejlettebb európai országok állampolgárainak a jövedelme, ám az álmainkban ennél tempósabbnak gondoltuk a különbségek elolvadását.

Milyen kockázatai és mellékhatásai voltak a csatlakozásnak, amire senki nem hívta fel a figyelmünket?

Sokan emlékezhetünk arra, hogy 2004-ben tele volt az ország a csatlakozást támogató plakátokkal. Ezek egyikének a szövege sokaknak a mai napig a retinájukba égett: „Nyithatok cukrászdát Bécsben? Igen.” Bár valószínűleg kevesen terveztek édesipari szolgáltatásokat nyújtani az osztrák fővárosban, ez a szlogen valószínűleg sokakat vezetett félre.

Az áruk és szolgáltatások vámmentessége elsősorban azok számára kedvező, akiknek nagyobb, tőkeerősebb vállalataik vannak, akik többet, értékesebb termékeket exportálnak. Ez sokkal inkább a nyugat-európai államokra volt igaz, mint hazánkra, vagy a többi akkor társuló országra.

A tőke szabad áramlása is egyértelműen annak kedvezőbb, aki rendelkezik tőkével. Ez sokkal kevésbé volt igaz a szocializmus kísérletét megszenvedő és abban elszegényedő államok lakóira, míg az ezt megúszó nyugat-európaiakra. Magyarul sokkal könnyebb volt egy osztráknak cukrászdát nyitnia Budapesten, mint egy magyarnak Bécsben. Nem is meglepő, hogy az elmúlt 20 évben nagyon kevés honfitársunk élt a fent megidézett óriásplakát ígéretével. Végül az emberek szabad áramlása is a régi EU-tagok számára jelentett pozitív hozadékot. A bérszintekben meglévő különbségek miatt ugyanis sokkal több román, lengyel, vagy magyar vállalt munkát Németországban, Ausztriában vagy az Egyesült Királyságban, mint fordítva.

Fontos itt megjegyezni, hogy az általános régiós trendek országonként némileg eltérő mintázatot mutatnak. Míg Romániát tömegesen hagyták el állampolgárai – az MNB 2023-as Versenyképességi Jelentése szerint délkeleti szomszédunk minden ötödik szülöttje más országban él –, és hasonló arányban vándoroltak el a bolgárok, a baltiak és a horvátok is, addig a volt keleti blokk lakói közül nálunk a legalacsonyabb ez az arány, csupán nagyjából minden 14. magyar él más országban. Az Economist Intelligence Unit nemrégiben készült elemzése szerint pedig Magyarország az egyetlen állam a régióban, melyet mindhárom vizsgált évben (2012, 2016, 2021) többen választották lakóhelyüknek, mint ahányan elhagyták.

Gazdasági szempontból siker vagy kudarc a csatlakozás?

Bár komoly konvergencia történt gazdasági teljesítmény, bérek, hatékonyság terén, és a régiós különbségek is csökkentek valamelyest, ezen pozitív hatások csak részben tekinthetőek az EU-csatlakozás következményének, részben viszont az általános régiós trendekből, illetve a 2010 utáni sikeres magyar gazdaságpolitikai fordulatból fakadnak.

A következő években Ön szerint hogyan fog alakulni az EU tagság egyenlege?

A jövő tekintetében a gazdasági hatások szerepe gyengülni fog, és fel fognak értékelődni egyéb, nem gazdasági tényezők. Az első trend mögött három fő tényező van. Egyrészt a felzárkózás egyre lassabb lesz, ahogy közelítünk a nyugati életszínvonalhoz. Másrészt fontos kiemelni, hogy konvergenciánk tárgya, a nyugati gazdaság az elmúlt években egyértelműen rosszabbul teljesít, mint nagy versenytársai (USA, Kína, India). Azaz az EU növekedési mutatói nem kedvezőek, és mi ehhez fogunk igazodni, hacsak nem történnek komoly változások. Harmadrészt az elmúlt évek megmutatták, hogy a konvergencia egyik jelentős támasza, a kohéziós alapok forrásai nem tekinthetőek stabil alapnak. A lengyel és magyar példa azt mutatja, hogy az EU kezd elmozdulni egy gazdasági közösségből egy felülről vezérelt ideológiai társulássá, melynek több negatív következménye is lehet.

 Gondolok itt az olcsó orosz energia kiváltására, a gazdasági távolodásra Kínától, az ESG szempontrendszerének a világ többi részéhez képest túlzott erőltetésére, a migrációs politikára, az EU határán dúló háborús konfliktussal kapcsolatos stratégiára.

Ha az ideológiai szempontok fognak teret nyerni a gazdasági szempontokkal szemben, az azért is szerencsétlen lenne, mert ez esetben az EU még álmainkban sem a bécsi kávézók szinonimája lenne, hanem egy izolált, lemaradó, iparát elveszítő, drágán termelő dinoszauruszé, mely esetében az emberek szabad áramlása azt jelentené a régió országai számára, hogy a hazájukat a nyugati munkalehetőségek miatt elhagyó állampolgárait a nyugati államok által nem draftolt migránsokra cserélné.