1848, te valóságos!

Előttem papír és színes ceruzák, mellettem a fiam: óvodás, nyílik a világra. Huszárokat rajzol kajla karokkal, kerek orral: rudakat tartanak, tetejükön a piros-fehér-zöld zászlókkal. Igen, ők a huszárok; igen, ez piros és fehér és zöld szín; igen, ez a magyar zászló; és igen, mi magyarok vagyunk – magyarázom a fiamnak. „Egy Magyarország van?” – kérdezi ezt is, ahogy tovább tűnődik a számára most kinyíló világ dolgain.

Igen, egy Magyarország van. Ez a Magyarország és történelme azonban nem egy véglegesített, tökéletesre csiszolt márványszobor – avagy épp éjfekete monolit, amely körül fogalmatlan Homo sapiensként ugrálunk à la Űrodüsszeia. Történelmünk életek, sorsok, pályafutások, egyéni és közösségi drámák, összefogások és szétszakíttatások, szövetségkötések és konfliktusok valójában kibogozhatatlan, szétszálazhatatlan, sűrű szövedéke.

Pedig a nagy szavak megfogalmazása és a veretes ítéletek kihirdetése mellett érdemes lenne néha elmélyülni a mikrotörténelemben. Azokban az egyéni, családi, kisközösségi sorsokban, amelyekből a nemzeti történelem végül összeáll.

Tudjuk, párhuzamos történelem- és identitásképek végtelen vetélkedése zajlik itthon. Hol vagyunk még a rendszerváltás objektív megítélésétől, de akár még a Horthy-korszakról vagy a Monarchia idejéről szóló széles közmegegyezéstől is! 1848–49 első blikkre könnyebbnek tűnhet, hisz ki nem kedveli gyerekkora óta a délceg huszárokat, kinek nem dobogtatja meg a szívét a reformkorban és a forradalomban, szabadságharcban fellépő államférfiúk érces-veretes beszéde? Pedig… pedig ez is úgy történt, hogy egyébként a korabeli, forradalomtól ódzkodó őskonzervativizmus eszméjét, a katolikus-aulikus felfogást és érvrendszert, horribile dictu a birodalmi gondolat hazai képviselőit kiradírozták a magyar eszmetörténetből.

Ugye könnyen lehet ám a kossuthi kalandot és Petőfi-féle politizálást is egészen más fénytörésben látni és láttatni… de ez messzire vezet.

Elég most, ha csak azon tűnődünk el egy kicsit:

Hogyan élte meg a forradalom és szabadságharc felfordulását egy falujából soha ki nem mozduló parasztember?

Egy katonának állt fiáért aggódó anya?

Egy bizniszre gondoló kisvárosi kereskedő?

Egy talán még csak tizenéves honvéd, aki kevésbé bátor volt a társainál – vagy épp az a honvéd, aki minden társánál bátrabb volt a rohamozásban?

Egy katolikus pap vagy egy protestáns bíró, aki elsősorban a saját közösségét akarta védeni?

Vagy egy lelkes hazafi kishivatalnok, aki viszont a nemzet ügyére akarta ráébreszteni az álmos városka nyárspolgárait?

Egy vagyonos dunántúli nemes, aki nagyon is reformpárti volt, de a Habsburg-ház trónfosztásától berzenkedni kezdett?

És egy világszabadság eljöveteléről áradozó vándorszínész a falusi kocsma mélyén?

A magyarokkal egyre ellenszenvezőbb nemzetiségi tanító – és vele szemben a magyar hazafiság mellé álló másik nemzetiségi?

Az összeomlás elől elmenekülő Kossuth Lajos – és a magyar szabadságért vértanúságot halt, fiatal német birodalmi gróf, Leiningen-Westerburg Károly?

És végül a bajtársait harcmezőn elveszítő, büszke és dacos veterán honvéd az élete alkonyán, a békésen gyarapodó Monarchia századvégi polgáraként,

1848–49 sem volt fekete-fehér történet, ahogy semmi nem az a történelemben. Annyi árnyalata és nézőpontja volt ennek akkoriban, amennyien csak éltek itt, a Magyar Királyságban. Tiszteljük a hősöket és hősnőket, a honvédeket és a felelős államférfiakat, büszkén mutatjuk gyerekeinknek az ünnepen felvonuló huszárokat is – de közben gondoljunk a papírra rajzolható, gyermeki sablonokon túli, gazdag, bonyolult, vagyis összetéveszthetetlenül magyar múltunkra is!

A cikk eredetileg a Mandiner hetilap aktuális számában, az Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovatában jelent meg.

Címlapképen: 1848–49-es veteránok 1902-ben Kiskunfélegyházán. Fotó: Magyarbajusz.hu