„A vizsgadömping hosszú távon ártalmas rákfenéjéhez az is hozzátartozik, hogy a számonkérések egy részének nincs tétje. A nyolcadik utáni felmérőn nyugodtan meg lehet bukni, kilencedikben úgyis mindenki számára van hely. Az elméleti iskolák megtelnek jó és közepesen jó tanulókkal, a szakközépiskolákba azok is bejuthatnak, akik nyolc évet végigbukdácsoltak. Még négy évet ellébecolnak valahogy érettségiig, ahol a szóbelin csak meg kell jelenni, nem számít, hogy félanalfabéta az illető, mehet az írásbelire, ott majd egyes-kettesekkel rontja a megyei és országos átlagot. Mi értelme van megtölteni jól felszerelt iskolákat olyan tanulókkal, akik általános műveltség terén nem kívánnak előbbre lépni, de a szakma elsajátítása iránt sem érdeklődnek túlságosan? Talán változna a helyzet, ha a felmérő helyett visszavezetnék a felvételit, a beiskolázási számokat pedig észszerűbben terveznék meg.
A bukássorozat okait tehát nemcsak a tanulók és pedagógusok háza táján kell keresni, hanem elsősorban a döntéshozók asztalán, akik tollvonással módosítanak jogszabályokat, de a lényeget kerülik. Jelenleg évente több tízezren morzsolódnak le már az általános iskola végén, esnek ki a rostán középiskolában, és százezrek érik el úgy a tizennyolc-tizenkilencedik életévüket, hogy nemcsak felkészületlenek, de céltalanok is. Ha gyökerestül nem változtatnak a jelenlegi rendszeren, módszertanokon és oktatási tartalmakon, akkor megfizethetetlenül nagy ára lesz a bukásnak hosszú távon is.”