Adnak-e érte kenyeret? – jegyzet a konzervatív oktatásról

Nyitókép: Pixabay

Kevés hazai alrendszer szenvedett annyit a kritika sortüzétől, mint az oktatás, amely gyakran kerül – olykor jogosan, olykor tévesen, és gyakran közhelyesen – bírálatok alá. A legnépszerűbb ezek közül a módszerekről és a tananyag úgymond elavultságáról szól, valahogy így: minek terhelik a diákokat olyan haszontalan dolgok magolásával, mint az Egri csillagok vagy a kovalens kötés, ahelyett, hogy a mindennapokra készítenék fel őket. A haladás ehelyett maga a megoldás: állandóan, óráról órára gyökeresen újítani kell a módszereket, a tananyagot, és kritika nélkül futni a nagybetűs Nyugat diktálta tempóban. Minden ismeret mércéje eszerint az, hogy most és azonnal hasznomra van-e, adnak-e érte kenyeret – mert amiért nem, azzal nem éri meg terhelni magunkat (a terhelés különben is rossz, ezt már minden kortárs liberalizmus atyja, Michel Foucault is megmondta).

Nagy törés lehetett ezen a vonalon, amikor az észak-európai, főleg kompetenciaalapú oktatási rendszer elérte korlátait, amit a legutóbbi PISA-felmérések is igazoltak; s az se csoda, hogy a kritikai kivégzőosztag egyből csőre töltött, amikor a Kommentárban Orbán Balázs publikálta „Visszavezetni az oktatást konzervatív gyökereihez” című esszéjét, amelyben éppen a kritika nélkül átvett nyugati mintákat is a hazai alulteljesítés egyik okának nevezte.

Holott az európai oktatásnak ritka jó fundamentumai vannak. Wilhelm von Humboldtól John Stuart Millig 

s nem csak a társadalmi státusz és szakértelem terén, hanem az egyén képességeinek kibontakoztatása saját és a közössége javára. Hogy mi is ez a műveltség, az talán Comenius Didactica magnája óta dilemma Európában, de úgy alakult, hogy térségünkben az úgynevezett konzervatív oktatási rendszer terjedt el, amely alkalmazásában strukturáltabb, így időtállóbb, elméletileg megalapozottabb, s ezzel mélyebb tudást is adott.

Sok mérőszám mellett beszédes, hogy magyar kötődésű Nobel-díjasaink kettő kivételével mind ebből a közoktatásból kerültek ki. A szocializmus aztán, bár a humán tantárgyakat átideologizálta, a természettudományt, a tanári-iskolai szellemet kevésbé érintette: Karikó Katalin és Krausz Ferenc pályáját is két, régivágású tanára határozta meg. Egyben ők, mint kétkezi dolgozók gyermekei, élő cáfolatai is a konzervatív oktatást érő „elitista” vádaknak.

A kompetencia, vagyis a konkrét helyzetekben alkalmazható, azonnali és gyakorlati tudás mindenhatósága a rendszerváltás utáni reformdühvel érkezett térségünkbe, totalitárius igényekkel. Nem tudni, hogy az általános műveltséggel együtt az európai és nemzeti kultúra visszaszorítása csak eszköz volt, vagy cél is; mindenesetre ez a haladás pont annyira volt működőképes elgondolás, mint kidobni a menetrendet, mint meghaladott, konzervatív berögződést, majd a felszedett talpfák és sínek árából villamosítani a mozdonyt. Hozzátehetjük, nyugaton készül az új menetrend, hiszen a woke irodalommal meg a feminista történelemórákkal akkor is lehet terhelni a fiatalt, ha azért nem adnak a boltban kenyeret.

S van még itt egy félreértés: a konzervatív, tudásalapú oktatási rendszer nem ellensége az újnak és a gyakorlatinak, csupán megfontolt. „A reformok szükségesek és kikerülhetetlenek, azonban csupán a jól átgondolt és hosszú időn át kipróbált reformok, melyeket nem kell rövidesen bevezetésük után ismét megváltoztatni” – mondta egy berlini előadásán Klebelsberg Kunó kultuszminiszter.

A konzervatív oktatás melletti kiállás tehát a megőrzés mellett a külföldi példák kritika nélküli másolásának, a módszerek ideológiává emelésének, a „hasznosság” anyagi természetű, szellemet-tudatot maga alá gyűrő kizárólagosságának kritikája. Ha úgy tetszik, annak a belátása, hogy nem a gombhoz varrjuk a kabátot. Abból a szabásból se kabát nem lesz – se kenyér.