Tanácsköztársaság 100: hej, te bunkócska, te drága!

Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogyan alakul az első magyarországi szovjet-kommunista diktatúra, ismertebb nevén a Tanácsköztársaság felidézése a 100. évfordulón. Tulajdonképpen az igekötőkkel is játszhatnánk: egyszerűen felidézése vagy éppenséggel megidézéséről van szó?

Sőt, tovább is mehetnénk: hogyan áll, netán alakul a kommunizmus ügye manapság?

A Nézőpont Intézet egy izgalmas felmérést készített arról, hogy hogyan állnak a „kommunizmushoz” a magyar választók. A felmérés alapján úgy tűnik, hogy nincs igazán félnivalója a magyar honpolgároknak. „Az adatok azt mutatják, hogy a kommunista-antikommunista törésvonal a fiatalabb generációk számára fontosabb, mint az idősebbeknek. A 18–29 éves korosztály 61 százaléka tartja jelentősnek ezt a törésvonalat, és 58 százalékuknak fontos pártválasztáskor, hogy egy adott politikai csoport hogyan viszonyul a kommunizmushoz. (…) A legfiatalabbak (18–29 évesek) között vannak a legtöbben azok, akik elkötelezettek az antikommunizmus mellett, és második legkevesebben azok, akik inkább jó véleménnyel vannak a kommunizmusról.”

Az ördög azonban a részletekben rejlik, különösen is ha magát a Tanácsköztársaságot nézzük.

„A megkérdezettek döntő többsége (88 százalék) elmondása szerint hallott a tanácsköztársaságról, de közülük egyharmadnyian (36 százalék) nem tudják, vagy nem akarják megítélni a rendszert. A megkérdezettek egyharmada tudta megmondani, hogy melyik évben volt a tanácsköztársaság, több mint felük nem vállalkozott arra, hogy pontos évszámot jelöljön meg. Azok közül, akik tudták, hogy mikor volt a tanácsköztársaság, abszolút többségben, 51 százaléknyian voltak azok, akik inkább rossz véleménnyel voltak róla, és 26 százaléknyian azok, akik inkább jó véleménnyel.”

Ezek az adatok azt jelentik, hogy

Bár kereszttáblákat nem tett közé a Nézőpont Intézet, de feltételezhető, hogy akik tudják, hogy mit jelentett és mit jelent a Tanácsköztársaság, azok között nagyon jelentős azoknak az aránya, akik ezt jónak tartják, vagyis a mai napig felvállalják. A másik oldalon viszont alapos a gyanú, hogy a megkérdezettek által reprezentált magyar népesség többsége nem igazán tudja, hogy eszik-e vagy isszák azt a bizonyos „Tanácsköztársaságot”.

Szerintem ez nemhogy nem megnyugtató, hanem inkább kifejezetten ijesztő.

Hogyan is írta Vlagyimir Bukovszkij, egykori Szovjetunió-beli orosz ellenálló, a pszihuska-lágerek józan túlélője? „Az embernek az a benyomása, mintha a pszichopaták bármelyik kis létszámú, ámbár nagy hangú csoportocskája – alkalmasint a kimerült többség szándékai ellenében is – képes megváltoztatni az állam törvényeit és politikáját, a nemzetközi közösségek szokásait nemkülönben. A józan ész, a logika, a tudományos érvelés immár semmi megakadályozására sem alkalmas.” 

A fenti közvélemény-kutatásból kirajzolódó képlet mintha valami hasonlóra utalna.

Az igaz, hogy a szóban forgó közvélemény-kutatásból kirajzolódó minta megléte a történészek felelőssége is. Persze nem csak az övék, hanem a közvélemény, a közös tudás alakításában résztvevő minden írástudóé, a farizeusokat leszámítva persze. Szerencsére egy bizonyos elmozdulás azért tapasztalható. Ahogyan nemrég egy baloldali történész panaszkodott a 168 óra hasábjain: „A Nemzeti Emlékezet Bizottságának az 1945 és 1989 közötti időszak »kommunista bűneit« kell kutatnia. A leglátványosabb eredményük, hogy ma már mindenre a »kommunista« jelzőt alkalmazzuk – nemcsak a közbeszédben, de gyakran már a szakmában is”. (168 óra, 2019.01.17., Az emlékezetpolitikai gumicsontok érzelmi tartalékokat mozgósítanak).

És valóban: hála Istennek, egyre nagyobb figyelem irányul a kommunista diktatúra mechanizmusainak, eseményeinek, szereplőinek, hatalombirtokosainak feltárására, kutatására. Hogy ez mikor fog társadalmi tudássá – nemzeti emlékezetté – összeállni, az azonban már nemcsak a történészek felelőssége.

A Tanácsköztársaságnak a saját 100. évfordulóján befutott karrierje azonban arra utal, hogy a „kommunizmus” és a 45 évnyi magyarországi diktatúra megítélése mintha elválna egymástól. Vagyis

vagy még inkább: „az elképzelés jó volt, de nem sikerült megvalósítani”.

Ez azt jelenti, hogy a kommunizmus eszméi (és annak tetszőleges válfajai) leválaszthatóak lennének a diktatúráról. Ráadásul a Tanácsköztárság esetében az eltelt 100 év, és az azóta megtörtént szörnyűségek is a jótékony feledés homályát borítják a kommün eseményeire, sőt, a „zoon politikon” egzotikus példányaiként teszik annak fő figuráit mutogathatóvá. A

történelmi állatkert gondozásában kétségtelenül Csunderlik Péter járt az élen az elmúlt időszakban, akitől megtudhattuk, hogy Kun Béla könnyezve írta alá a halálos ítéleteket, sőt, állítólag rosszul is lett közben, továbbá, hogy a kedvenc étele a tojásos nokedli volt, meggybefőttel. De ez még mind semmi! Hiszen, ahogyan a századik évfordulóra megjelent cikkében írja: „A Tanácsköztársaság vezetőivel nem az Animal Cannibals-tagok pacsiztak, hanem Bartók és Kodály, miközben a Vörös Hadsereget olyan, bolsinak nem nevezhető katonatisztek vezették, akik a Horthy-korban értek a csúcsra”. Pacsiztak. Az hagyján, hogy nem létező mítoszok ellen hadakozik, de ezúttal főként a „népszerűséggel” érvel a történész, miszerint a proletárdiktatúra elfogadott, sőt, közkedvelt lett volna. Egy darabig lehet, hogy az volt az értelmiség haladó része és a munkásság körében; no de az alkoholtilalom még közöttük sem „pacsizott” a népszerűséggel.

Nem más ez, mint szerecsenmosdatás, és persze előbukkan a vörös farok is: „Kun Bélát pedig »félholtra« verték. A legnépszerűbb bulvárlap, Az Est tudósítója azonban bejutott hozzá és interjút készített vele: »Félrevezetett emberek. Nem fontos, hogy kicsodák« – válaszolta a kommunista pártvezér, mikor megkérdezték tőle, hogy kik verték össze.”.

Ez a fajta mentegetőzés veszélyesebb, mint a nyílt színi hülyeség, amelyet a munkásőr hagyományőrzők adtak elő az újpesti vöröskatona szobornál.

Persze ez is jó kérdés, hogy ha a kitöréstúra hullámokat ver, akkor

Értem én, hogy a rendőrségnek kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy önkényuralmi jelképek ügyében nyomozzon, de vajon ez nem csak a kommunista jelképekkel van így? Talán egy eltökéltebb hozzáállás esetén kevésbé lenne elszántabb a kommunista eszmeiség felélesztésére irányuló törekvés, mint jelen állás szerint. A haladás elkötelezett magyarországi hívei ugyanis nem csak olyan távoli, egzotikus régiók kapcsán áradoznak „korunk legnagyobb forradalmáról”, amely egyúttal a „világ legnagyobb társadalmi kísérlete” is. A Kurdisztán egy részén zajló társadalmi kísérletről (de vajon ki kísérletezik a szegény kurdokkal?) megtudhatjuk, hogy a célja a „feminista demokrácia megteremtése”, továbbá, hogy „az ideológiai alapot a világszerte terroristának minősített török Abdullah Öcalan marxista és radikális demokrata ihletésű gondolatai adják”.

Hogy a feminizmus egy radikális gondolat, az kétségtelen, de hogy a marxizmusnak a demokráciához bármi köze lenne, az már egy másik kérdés. Mindeközben a tudósítás diszkréten kezeli a tényt, miszerint a női emancipáció a gaz Aszad család idősebb tagjának idején, már a '70-es években elkezdődött. A tudósítás azzal a hírrel zárul, miszerint az a paradox helyzet is létrejöhet, miszerint Donald Trump – a reakcióst elfelejtették ideírni – fogja megvédeni a „demokratikus feminizmust”. Mindezek alapján ismét bebizonyosodott, hogy Marx tévedett: nem arról van szó, hogy ami először tragédia, az másodszorra komédiaként tér vissza, hanem éppen fordítva.

De nem is kell Kurdisztánig menni. Itthon elég az olyan ötleteket elolvasni, hogy „írjuk át a gazdaság játékszabályait” – mintha nem lett volna elég a szovjet kísérlet. De majd most, hátha ott lesz az út végén a működőképes kommuna! Ezen már dolgoznak a marxista Társadalomelméleti Kollégium tagjai, akik égetően fontos létkérdésekkel toborozzák az új tagokat. Mitől férfias valaki? Miért dolgozunk? Demokratikus intézmény a család? Ünnepled március 15-ét?

A hasonló, egyelőre szoft marxista megközelítések azt mutatják, hogy a kommunista nem vész el, csak átalakul. De ahogyan a legutóbbi venezuelai példa mutatja, az ilyen eszmék gyakorlatba ültetésének mindig súlyos következményei vannak. Az ilyen történetekben általában a bunkócska, a drága is előkerül, mint végső érv. Máshogy többnyire nem lehet a hülye maradiak fejébe beleverni a haladást. Ahogyan Kádár mondta: ha a magyar paraszton múlik, előbb lesz szocializmus a Marson, mint idehaza.

Azonban sajnos az amerikai „demokratikus szocializmus” mainstream szintű felvállalása, és az Európai Unió bizottsági elnöke által átadott Marx-szobor azt mutatja:

A közép-európai országoknak erre is választ kell keresni: mihez fogjanak egy olyan Európában, amely nemhogy szembefordul önmagával, de egyenesen marxi-engelsi gyökerekre visszavezethető gondolatok mentén próbálja radikálisan átalakítani polgárai életét?