Ne szelídítsd a dühömet!

„Azon gondolkodom, hogy ki mondja meg nekem, hogyan kell viselkednem a fasizálódó hatalommal (bocsánat, a Fidesz-kormánnyal) szemben. Ki írja elő, hogyan és mit csináljak: hogy álljak ellen, hogy szervezzek és tüntessek, ott hogyan viselkedjek, és mit kiabáljak, ki lehet a követendő példám, és ki a szélsőségem. Hogy egy erőszakos és állampolgárait lassan és módszeresen kivéreztető kormány ellen miért kellene törekednem a békés ellenállásra. Hogy amíg egy pillanatig nem figyeltem –  ki aludt az ágyamban, ki ette meg a vacsorámat, és ki avatta magát az önjelölt morális iránytűmmé. Azon gondolkodom, hogy kik azok és miért, akik a dühömet a fejemre olvassák.

Erőszak a bölcsőtől a sírig
A kormány erőszakos, és nem csak az óriásplakátokról az arcunkba ordító propagandában, gyűlöletbeszédben, az ellenzéki hangok elnémításában, vagy amikor családpolitika címszóval a méhünkből próbál kirángatni gyerekeket egy Daciáért cserébe. Az erőszak monopóliuma mélyebben és aljasabban van kódolva a kiépített struktúrákban, a kontroll alatt tartott intézményekben, amelyekben mindannyian így vagy úgy szocializálódunk. Állami intézményekben szülünk, tanulunk, gyógyulunk, de mindezeket ellenünk használják, ahelyett, hogy tényleg a miénk lennének.

Mert ahol zsarnokság van, ott már a szülőszobákban is zsarnokság van, ahol indoklás nélkül szakítják el az újszülöttet az anyjától, a nem létező bölcsődei férőhelyekben, a túlzsúfolt óvodákban, a KLIKKesített leomló mennyezetű, fűtés nélküli iskolákban és a nemzeti alaptantervben, a 16 éves gyerekeket elnyelő értelmetlen közmunkaprogramban, a tőkének kiárusított munkaerőpiacban, és a szalagsor mellett három műszakban fenntartott gyárban, ha megbetegednél (akkor inkább imádkozz), az orvosok hiányától kongó, gépek és vécépapír nélküli kórházakban és a szociális temetésben, hogy majd a gyereked ássa ki a sírodat, ha már a rendszer beledobott.”