Nagy Imre emlékezetének és szobrának helye: van igazság a Nagy Imre-ügyben?

Az elmúlt szűk két hónapban Nagy Imre, 1956-os mártírrá vált kommunista politikus emlékezete és a Vértanúk teréről elmozdított szobrának ügye vihart kavart közéletünkben.

Jelen dolgozatban megpróbálok a vita főbb pontjait összefoglalva választ keresni Nagy Imre lassan rejtélyessé váló alakja által felvetett kérdésekre.

A szobor áthelyezésének recepciója

A Kossuth tér eredeti – 1945 előtti – állapotának helyreállítása

Így volt ez József Attila és Károlyi Mihály szobra esetében, most pedig Nagy Imre ércből öntött képmásának ügyében is. József Attilánál kiderült: sokkal méltóbb helyre került, Károlyinál viszont hiába próbálták egy szerencsétlen és tehetségtelen politikus szomorú örökségét védelmezni. A kommunista utódpárt már 2012-ben jajveszékelt a szobrok sorsáról, miközben Kövér László házelnök már akkor is világossá tette, hogy egyes szobrok részére a Duna mentén feljebb találhatnak helyet – persze csak azoknak, amelyek „a nemzethez kötődő, jobb- és baloldali, valóságosan progresszív történelmi szereplőknek" állítanak emléket. (Itt a progresszívet persze nem a „haladó”, hanem inkább a „pozitív” értelemben használta.)

Nagy Imre mártír miniszterelnök szobrának elmozdítása meg is történt. Egészen elképesztő, nemzetközi kórus zendült fel: az hagyján, hogy éppen „restaurálják a Horthy-rendszert”, de arról is szó esett, hogy a szobrot éjszaka vitték, ahogyan a Rákosi-rémuralom idején az embereket a fekete autóval. (A forgalomra való tekintettel vajon mikor vitték volna, ha nem éjszaka?). A legmesszebb talán az 1956-os forradalmat leverő Magyar Szocialista Munkáspárt utódpártja ment. Közleményük szó szerint így hangzott: „Nagy Imre szobrának elvitelével ismét nyilvánvalóvá tette a Fidesz, hogy mit gondol az 56-os eseményekről. Ismét bebizonyította azt, hogy nem a forradalom demokratikus tartalmát, hanem az annak hátterében húzódó horthysta restaurációs kísérletet tartja követendő példának”.

A XXI. századi Magyar Szocialista Párt értékelése szinte szó szerint megegyezik az egykori kommunista párt 1956. december 5-i téziseivel: „Az októberi események előkészítésében és kirobbantásában alapvető tényező volt a Horthy-fasiszta és a magyar kapitalista-földesúri ellenforradalom”.

Csak a tisztánlátás kedvéért: az MSZP az a párt, amely képes volt a rendszerváltozás 20. évfordulójához közel az Internacionálét énekelni; amelynek tagjai az 56-os forradalomárok helyett nyilaskereszteseket vizionáltak, vagy éppen az erősen baloldali angol lapban beszéltek a nácik megjelenéséről a forradalomban, sőt, arról, hogy nem is volt forradalom, csak „felkelés”. Az előbbi esetben Havas Szófia tíz év elteltével még bővebben fejtette ki nézeteit – nem máshol, mint az orosz tévében! Ekkor még a párt magyarázkodásra kényszerült, de úgy látszik, mostanra újabb visszalépés történt a gyökerek felé.

Mindeközben a haladó sajtó izzadságszagú kísérleteket tesz arra, hogy bebizonyítsa: Nagy Imrének még az emlékét is kitörölni készül a gaz, szélsőjobboldali kurzus. A szoborsiratókat persze nem zavarja, hogy az Országház Nagy Imréről elnevezett termét továbbra is ugyanúgy hívják; hogy a II. kerületben ott van a Nagy Imre tér; hogy a Nagy Imre Társaság meg a Nagy Imre Emlékház zavartalanul működik, vagy hogy senki nem helyezte hatályon kívül az 1996-os emléktörvényt.

A szobor

Maga a szobor is fontos üzeneteket hordoz magában.

Kissé természetellenesen kicsavart feje az Országház felé nézett. Vajon mit akarhatott ez jelenteni? Talán azt, hogy Nagy Imre a kommunista önkényuralom felől elindult a szabad világ irányába és félútig jutott? Vagy azt, hogy a politikai hatalom szimbolikus központja, az akkor vörös csillagos Országház, illetve a Szabadság tér – a „Szabadság” tere – között van Nagy Imre, aki merengve nézett vissza félúton? 1956-ban csak félútig jutottunk volna? Vagy azért néz az Országház felé, mert 1956. október 23-án onnan szólt a tüntetőkhöz – akik egyébként lehurrogták?

A szobor költségeinek egyébként nagyjából kétharmadát néhai Demján Sándor és néhai Andrew Sarlós üzletemberek egy harmadik társukkal, Fejér Bélával közösen finanszírozták. Ők eredetileg nem ide, hanem a Szabadság térre szánták a szobrot. Az ügyről 1996 tavaszán tárgyaló fővárosi kulturális bizottságban Sasvári Szilárd fideszes képviselő nem mellékesen már akkor kiemelte: nem mindenkinek Nagy Imre a forradalom szimbolikus hőse, van, akinek a 18. születésnapja után kivégzett Mansfeld Péter.

Ez a kérdés tulajdonképpen „a” kérdés:

Nagy Imre vagy Nagy Imrov?

Az utóbbi hetekben Nagy Imre korábbi karrierjével legbővebben – és leginkább elítélően – Sebes Gábor: Rövid kurzus (krátkij kursz) Nagy Imréről című írásában foglalkozott. Tudományos igényű feldolgozások természetesen bőségesen születtek már jóval korábban is: ilyen Rainer M. János életút-monográfiája (Nagy Imre, 2016, kiadja: Nagy Imre alapítvány), vagy a „Nagy Imre és kora” című sorozat, vagy akár Zinner Tibor és Horváth Miklós munkái.

Utóbbi történész – aki egyébként Nagy Imre emlékdíjat kapott – jegyezte meg néhány évvel ezelőtt:

„Nagy Imre élete végéig tisztában volt azzal is, hogy e cél elérése érdekében – 1956-ban a szocialista rendszer megvédése érdekében – minden eszköz megengedhető, felhasználható. (…) Nagy Imrét évente többször azzal büntetik, hogy emlékező beszédekbe foglalva ismertetik az élete végéig visszautasított hamis vádpontokat. Nagy Imre igazat mondott! Ő védte rendszert, elrendelte a statáriumot, amelyre hivatkozva elfogott szabadságharcosokat végeztek ki helyben, nem tiltakozott a szovjet csapatok bevetése ellen, sőt október 25-én újabb szovjet hadosztályok Budapestre rendelését kérte, és miniszterelnökként nem lépett fel a sortüzek megakadályozása érdekében, amelyeknek október 29-ig kb. 220 ártatlan személy esett áldozatául.”

Így tehát Nagy Imre a demokrácia ikonjaként való hordozása valóban kegyeletsértő lenne. Ezzel szemben például a jogtörténész Jobbágyi Gábor a kérdéses októberi napokra vonatkozóan a „pártközpont foglyáról” ír, elfogadva Rainer M. megállapításait Nagy Imre védelmében.

Vajon mi lehet az igazság?

Ez talán mindig is vitatott ügy fog maradni, és nem is lehet célja a jelen dolgozatnak ennek eldöntése. Egyvalami bizonyos:

a kommunista párt igyekezett előtérbe tolni Nagy Imrét, akinek a népszerűségére apelláltak. Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy az a Nagy Imre, aki a totális diktatúra keretei között véghezvitt Rákosi-féle ámokfutást lejjebb csavarta 1953-ban, elegendő lett volna 1956-ban.

Már október 23-án estéjén lehurrogták az Országház erkélyére elvtársai által kiküldött politikust, aki az „Elvtársak!” megszólítással kezdte beszédét. „Nem vagyunk mi elvtársak!” jött a válasz a tömeg részéről. Nem sokkal később megjelentek a „Nagy Imrov” falfirkák, amelyek Nagy Imre szovjet-moszkovita kollaboránsi mivoltára céloztak. A Szabad Európa adásaiban a neve jószerivel meg sem jelent november első napjaiig – egy volt az arctalan kommunisták közül.

Egy ideig egyébként meglepő módon még Kádár János is vetekedett Nagy Imrével a népszerűség tekintetében, Angyal István, a Tűzoltó utcai szabadságharcos csoport vezetője még november 4-e után is úgy képzelte, hogy azért érdemes inkább Kádárral tárgyalni, mert a tömegek jobban értik őt, a „melóst”, szemben az „értelmiségi” Nagy Imrével. Ezzel együtt Nagy Imre valóban népszerű politikus lett –

Úgy is mondhatnánk: a legnépszerűtlenebb párt-, vagyis a kommunista párt soraiból a legnépszerűbb politikus.

Nagy Imre és a forradalom

Nagy Imre utóbb a „forradalom miniszterelnökévé”, a „forradalom vezetőjévé” lépett elő. Talán nem rosszmájúság megjegyezni, hogy aki a pártközpont foglya, az nem lehet a forradalom vezetője; ahogyan az sem lehet a forradalom vezetője, aki sortüzet lövet a forradalmi tömegekre. Valóban a forradalom miniszterelnöke lett volna? Az viszont talán már igaztalan formula, ha azt mondjuk:

Végül is hogyan állt Nagy Imre a forradalomhoz? 1956. október 28-i rádióbeszédében „nemzeti demokratikus mozgalomnak” nevezte az eseményeket, két nappal később pedig már egyértelműen forradalomnak („hazánkban mind szélesebben kibontakozó forradalom, a demokratikus erők hatalmas megmozdulása”). Az első alkalommal még beszélt reakciós, ellenforradalmi elemekről, a második alkalommal már nem.

Ez utóbbi alkalommal valóban forradalminak tűnő intézkedéseket jelentett be: az egypártrendszer végét (amit egyébként soha senki nem mondott ki nyíltan); illetve azt, hogy a kormány tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok Magyarországról való kivonása érdekében. Mindez a kommunista eszmeiségben és gyakorlatban valóban forradalmi volt: hiszen a kommunista teoretikusok szerint nem lehetséges visszalépés a kiépült proletárdiktatúrából (legfeljebb ellenforradalommal, fasizmussal!), továbbá nem lehetséges a Szovjetuniótól való különutasság sem. Itt Jugoszlávia példája nyilván kissé kínos lehetett, persze az éppen zajló szovjet-jugoszláv békülési folyamat ezt tompíthatta.

Pedig Nagy Imre mindössze

és a szovjet csapatok kivonását is a szocializmus alapjainak megmentése érdekében kezdeményezte. Ismét két nap múlva, november 1-én tovább fokozta a tétet és még forradalmibb bejelentéseket tett. Immár nem egyszerűen a szovjet csapatok kivonásáról beszélt, hanem egyenesen a semlegességről, és újra forradalomnak nevezte a történteket.

Később, már a forradalom után, nagyjából megmaradt ennél az értékelésnél. 1957 januárjában az újjászervezett magyar kommunista párt, az MSZMP Kállai Gyulát küldte a romániai Snagovban internált Nagy Imréhez tárgyalni. Kállai egyenesen megkérdezte Nagytól: „Következésképpen forradalom volt?”, Nagy pedig így felelt: „Nem mondhatom másként [...], mint hogy forradalom volt. De ami történt, nem nevezhetem másként, mint ellenforradalom fasiszta elemekkel […], ezt elmondhatom, de ugyanakkor forradalom is volt. Amit Európában mondanak, hogy a magyarországi események a kapitalizmus visszaállításához vezettek volna, ezt én nem látom, ez nem történt volna így.”

Snagovi feljegyzéseiben Nagy többször is használja a „nemzeti felszabadító forradalom” kifejezést, de megtaláljuk a „magyar felkelés” és a „nemzeti függetlenségért, önállóságért, szuverenitásért és egyenjogúságért vívott szabadságharc” meghatározásokat is. A per során viszont kifejezetten tagadta a vádló tanúk állítását, miszerint a Nagy Imre-csoport „vette az irányt a fegyveres felkelésre”. Annak a hangoztatása, hogy Nagy Imre lett volna a forradalom vezetője, első ízben egy vérbeli kommunista politikus, a Nagyhoz tárgyalni küldött Kállai Gyula szájából hangzott el, 1957. január 29-én, amikor elvtársainak beszámolt snagovi tárgyalásairól: Nagy Imre és veje, Jánosi György „az egész ellenforradalom szervezésében, vezetésében és eszmei irányításában komoly szerepet játszottak”.

Kinek a forradalma?

M.Kiss Sándor és Káhler Frigyes 1997-ben megjelent könyvének a címe a mai napig a fő kérdést jelenti. Akik „reformkommunista” vagy „demokratikus szocialista” alapon ki akarják sajátítani az '56-os forradalmunkat, nem veszik figyelembe a könyvben felvázolt megközelítéseket. A kérdés – és a könyv témája is – arról a jelenségről szól, amit Németh László „vezér nélküli forradalomnak” nevezett. Ahogyan később M.Kiss Sándor fogalmazott: 1956 nem a szocializmus megreformálását követelő forradalom volt, még akkor sem, ha törekvéseinek kifejezésére nem is tudta kidolgozni a maga fogalomrendszerét. 1945 után ugyanis a marxista fogalomrendszer, a kommunizmus nyelve uralkodott el, és ezt is számításba kell vennünk, amikor a forradalom jelszavait, követeléseit értelmezzük. Egyszerűen nem állt rendelkezésre más szókészlet. A téeszek feloszlása és a munkástanácsok megalakulása arra enged következtetni, hogy a lényeg a tulajdonviszonyokban 1947 óta beállt változások visszaállítása volt, de nem a háború előtti elosztást véve alapul.

Az sem véletlen, hogy a Time magazin címoldalán az „Év Embere” címet az ismeretlen Magyar Szabadságharcos kapta, és nem Nagy Imre. Budapesten október 23-án az esti órákban kitört összecsapásokban a munkásfiatalok vállalták a fegyveres harc fő terhét. A pesti srácok és a hozzájuk rövidesen csatalakozó más városok fiataljainak hősies, fegyveres küzdelme volt az, ami utat nyitott a munkástanácsok és a helyi, területi önigazgatási szervek megalakulásának, illetve a magyar vidék csendes, többnyire vértelen forradalmának is.

A Nagy-dilemma: hogyan csináljuk meg „kis októberi szocialista forradalom” képét?

De hogyan jutottunk el idáig? Vajon tényleg a reform-kommunisták kezdeményezték 1956-ot? Vajon a forradalomban tényleg valamifajta nemzeti kommunizmust, „jugoszláv utat” követeltek volna? Megítélésem szerint

Az 1956 tavaszán a „nemzeti kommunizmus” létezését is tagadó, viszont reformpárti, őszintén kommunista Nagy fokozatosan jutott el a forradalom koncepciójáig. Ha akarom: lépésről lépésre hátrálva. Ha akarom: lépésről lépésre felismerve.

Ráadásul Rainer M. János úgy fogalmaz: „Nagy alapdilemmája a saját reformkoncepciója és a forradalom, mint aktus közötti áthidalhatatlan ellentmondás”. Vagyis értelemszerűen reformot igen, forradalmat biztosan nem kezdeményeztek – inkább fogalmazzunk úgy, hogy hozzájárultak a diktatúra elbizonytalanításához.

De nem csak ez volt Nagy számára a fejtörő. Hanem az, hogy döntenie kellett a proletár internacionalizmus (vagyis a Szovjetunióhoz való hűség) és a szocialista hazafiság (vagyis a nemzeti függetlenség eszméje) között. Ráadásul úgy, hogy

Snagovi tépelődéseiben erről is írt: „A népek és országok a szocializmust is csak úgy hajlandók elfogadni, ha az biztosítja vagy meghozza nemzeti függetlenségüket, szuverenitásukat, egyenjogúságukat. A magyar tragédiának az a lényege, hogy a szocializmus és a nemzeti függetlenség eszméje szembekerültek egymással”.

Sikerülhetett volna-e Nagynak az 1956-ban felmelegített 1953 júniusi platformról hátrálva az 1945-46-os idők platformján megállni? Vagyis meg lehetett volna-e őrizni egy népfrontos, de alapvetően szocialista Magyarországot egy újjászervezett kommunista párt vezetése alatt? Az események logikájából adódóan aligha, és ez független a tulajdonviszonyok említett kérdésétől. 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk ugyanis egyértelműen antikommunista volt. Annyiban egészen bizonyosan, hogy a fennálló kommunista diktatúra nyomait is el akarta törölni.

Kovrig Béla, a két világháború közötti polgári korszak kereszténydemokrata politikusa és a magyar szociológia egyik úttörője a forradalmat követően komoly kérdőíves kutatást végzett a magyar '56-os emigránsok körében. A felmérésben azt vizsgálta, hogy hogyan is álltunk azzal a bizonyos „nemzeti kommunizmussal”. Arra jutott, hogy nem erről volt szó, hanem inkább jellemezhető a forradalom a „hazafias népiség” és a „népi hazafiság” jelzős szerkezetekkel.

De mi a helyzet a sokat hivatkozott jugoszláv példával? Jóllehet erről sok szó esett, konkrét ismeretekkel a jugoszláv helyzetről azonban nagyon-nagyon kevesen rendelkeztek. Ráadásul Tito maga is ellenforradalomnak tartotta 1956-ot. Munkásönigaztatás? Ez valóban megfontolandó ügy lenne, de valójában olyan messze volt ez az akkori kommunizmus elméletétől és gyakorlatától, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem is beszélve a későbbi létező szocializmuséról. És ne felejtsük el, hogy

Hogy mindebből mi kerekedett volna ki, egy, a kiszabadult Mindszenty bíboros körül kialakuló, kereszténypárti társadalmi erővel és az újjászerveződő pártokkal együtt, soha nem fogjuk megtudni.

Nagy formátumú politikus?

November 4-én a magyar kormány kétségbeesett rádiónyilatkozatot adott közzé. Ebben a törvényes, magyar, demokratikus kormányról volt szó, és arról, hogy a kormány a helyén van, csapataink harcban állnak.

Nézzük végig az állításokat!

Hogy törvényes lett volna, az annyiban kérdéses, hogy kormányt csak az amúgy is kommunista módon összehozott Országgyűlés vagy az Elnöki Tanács nevezhette volna ki és nem a szerencsétlen, alkoholfüggő Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke, aki ezekben a hetekben egy szem magában nevezett ki kormányokat, többek között a Nagy Imre-kormányt is.

Hogy demokratikus lett volna? Ez csak egy korabeli eposzi jelző, hiszen tudjuk, hogy a demokrácia közösségi akaraton nyugvó képviseleti formát jelent. A Nagy-kormány inkább volt forradalmi és ilyen szempontból elfogadott is, vagyis az átmeneti törvényességet képviselte. Az viszont kifejezetten valótlan volt, hogy a kormány a helyén lett volna, hiszen, a kormány nem-kommunista tagjait szépen hátrahagyva éppen menedéket kértek a jugoszláv követségen.

És az is csúsztatás volt, hogy a csapataink harcban állnak, hiszen a kommunista tisztek, ahol lehet, elszabotálták az ellenállást. Vagy ez a nyilatkozat pusztán arról szólt, hogy hadiállapot van Magyarország és a Szovjetunió között? Király Béla, '56-os nemzetőrségi parancsnok szamizdatban kiadott könyvének címe („Az első háború szocialista országok között”) mintha erre utalna, bár maga Király nem tulajdonítja Nagy Imrének ezt az elhatározást: „Nem akart még védelmi háborút sem folytatni a Szovjetunió ellen, túlságosan éles volt még lelkében az 1945-ös, lerombolt Budapest képe. Nem adott parancsot harcra, de arra sem, hogy a harcolók tegyék le a fegyvert”. Király később a „demokratikus szocialista Magyarország” és a „totalitárius szocialista Szovjetunió” közötti háborúról írt. Vajon van ennek egyáltalán értelme?).

Vagy éppen a nem-döntés fejezte ki leginkább a helyzet dilemmáit?

Van itt azonban két olyan ügy, ami nem feltételül a „nagy formátumú” jelzős szerkezetet juttatja az ember eszébe. Az első ilyen Nagy Imre ügynökügye. Erről sok szó esett, főként arról, hogy a dokumentumokat Krjucskov KGB tábornok direkt lejárató szándékkal hozta 1989-ben Grósz Károly kommunista pártvezető részére. Most csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az utóbbi szűk három évtizedben ennél sokkal kevesebb is elég volt ahhoz, hogy valaki itthon megkapja az ügynökbélyeget és a kiátkozást. Nagy Imre ráadásul még csak nem is a hazai szervek informátora volt, hanem a sztálini Nagy Terror korszakának belügyéhez volt bekötve.

A másik ilyen ügy Nagy Imre akadémikussága. Ez a történet mindazt magában sűríti, ami kisszerűséget a kommunista gyakorlat ki tudott termelni. Nagy sürgeti akadémikussá válását; „agrártudományi” székfoglalójában 43-szor hivatkozik Sztálinra; az MTA minden létező szabály felrúgásával tagjainak sorába fogadja; amikor kiteszik a pártból, akkor önként lemond akadémikusi címéről; amikor visszaveszik a pártba, közli az MTA-val, hogy ismét akadémiai tag. Igazán nehezen magyarázható, hogy a mai napig az MTA egykori tagjai között foglal helyet – míg a valódi tudományos életművel rendelkező, de a második világháború után az Akadémiáról kitaszított Hóman Bálint meg nem, a szoborügyi áthallásokról nem is beszélve.

Nagy Imre jelképpé válik

A fentiekkel együtt

Nem utolsósorban azért, mert egyszerűen nem volt más, közismert politikai személyiség. A semmiből indulva a forradalomnak volt ugyan kifutása új, helyi vezetőket kitermelni, de országos elismertségű politikusok megszületéséhez nem volt elég idő. Nagy ikonná válásához még két tényező kellett. Nagy Imre elvszerű és talán naiv, de egyenes makacskodása, és mellette pedig Kádár János és cinkosainak tevékenysége, amelyek hőst csináltak belőle.

Nagy Imre a diktatúra kiépítője és üzemeltetője volt? Igen. 1953-as rövid életű reformkurzusa igazából a rendszer megmentését szolgálta? Bizony így volt. Az is igaz, hogy első miniszterelnöksége idején végezték ki Ungár Józsefet, antikommunista ellenállót, a balatoni fiúk vezetőjét. És mégis, 1956. november 4-e után Nagy Imre jelképpé vált, és aligha kétséges, hogy 1958. június 16-a volt az, amely Nagy Imrét és a magyar szabadság ügyét véglegesen és szétoldhatatlanul összekötötte. Többszöri nekifutással lefolytatott pere, majd utána az, ahogyan kátránypapírba drótozva földelték el a börtönudvaron, végül ahogyan az éjszaka leple alatt kiásták és álnéven a 301-es parcellába vitték át, és arccal lefele temették el – mindez Nagy Imre köré sűrítette Kádár János diktatúrájának hazugságspirálját. Végül is

1989 tavaszán a kutatás Nagy Imre holtteste után egyúttal azt is jelentette, hogy el lehet kezdeni beszélni a titokban tartott kommunista ügyekről, az exhumálás pedig azt, hogy a felszínre hozhatjuk a korábbi borzalmakat.

Vajon a Kádár-diktatúrát váltani készülő, „reformszocialista” (balliberális) erők trükkje lett volna Nagy Imre és társai újratemetése 1989. június 16-án? Lehet, hogy volt ilyen szándék az értelmezési keret megragadására, de ne felejtsük el: ekkor már éles antikommunizmusra még a szabad világ vezető hatalmai sem bátorították Magyarországot. Mindenesetre akadt egy fiatal ellenzéki politikus, aki a helyzetet át tudta fordítani a temetésen elmondott, a világhírt számára megszerző beszédében.

Ezzel szemben Kádár János, utolsó, már széteső tudattal elmondott beszédében mismásolt ugyan forradalom-ellenforradalom kérdésében, de végül is csak kimondta: „Önök nagyon jól tudják, hogy ez mit jelent mindazok számára, akiknek a mostani és az akkori kormány legalitása fontos. Még Önök erre szavaztak még titkosan, hogy a párt legalitása a fontos, mert hogyha nem ellenforradalom, hát akkor nem tudom, hogy erre ki hivatkozhat. Nem tudom, ki hivatkozhat.”.

és ha '56-ban a Nagy Imre-kormány képviselte a legalitást, a közakaratot, akkor a Kádár-féle ellenkormány nem volt törvényes.

Az is valahol groteszk fintor, hogy a Nagy Imre-pert 1958 a párt utasítására indították el („szabad folyást engedünk a törvényes eljárásnak”), majd 1989-ben az utolsó pártállami kormány utasítására tárgyalták újra. Mégis, szimbólumértékű pillanat volt: a tárgyalás közben a Legfelső Bíróságon körbement egy cédula: „Meghalt Kádár”. Kicsit később, az 1959-ben az emigrációban megjelent „Az igazság a Nagy Imre ügyben” című kötet harmincadik évfordulós új kiadása 30 ezer példányban kelt el. Nagy Imre így nemcsak 1956-hoz, de a rendszerváltozáshoz is kapcsolódik. Nem lehet és nem is lenne méltó kiebrudalni emlékezetünkből.

Temetetlen halott?

Nagy Imrét mintha többször megpróbálta volna a baloldal kisajátítani és bebizonyítani, hogy a forradalom egyenlő Nagy Imrével. Erre utalt Gyurcsány Ferenc színpadias gesztusa: „Imre, te mit tennél?”, és ilyen volt a 2018 végi–2019 eleji felháborodás is. Holott, ha megfordítjuk a kommunista ideológia népfront-koncepcióját (azt, hogy a fasizmus elleni harcban a becsületes tőkések is helyet kaphatnak), akkor úgy is fogalmazhatunk:

Az persze talány, hogy a hazai baloldal miért nem választ más géniuszokat is – mondjuk akár a szociáldemokraták közül egy Karig Sárát, aki hat évig volt a GULAG foglya? Az is érdekes kérdés, hogy a magyar szociáldemokrácia nagyasszonyának, Kéthly Annának emlékét miért a polgári, nemzeti politikusok ápolják? (Kéthly szobrát Kövér László avatta fel). És miért Nagy Imréhez kötődnek fő atyamesterként, és miért nem a munkástanácsok egykori vezetőit emelik fel? De ha már mindenáron kommunistához ragaszkodnak, akkor miért nem mondjuk Angyal István '56-os szabadságharcos vezető lép náluk előtérbe?

Talán azért, amit Sebes Gábor még három évvel ezelőtt írt, Nagy Imre és Hóman Bálint munkásságát összehasonlító cikkében: „a baloldalnak az emlékezetpolitika csak cinikus, a kettős mércén és az áldozatok iránti teljes közömbösségen alapuló eszköz a kormány elleni harchoz”. Erre utalna a Donáth-ügyben három éve lezajlott közéleti összecsapás is. (Egyébként, ha Nagy Imrének lehet emlékműve, akkor Donáth Györgynek miért nem lehet egy kis mellszobra?)

Jelen sorok írójának egy televíziós vita után azonban az a véleménye, hogy a fő ok, hogy

és a kommunizmus – ha úgy tetszik, „demokratikus szocializmus” – szellemi örökségének megmentésében. Mindehhez Nyugatról új szellemi és politikai tápot kapnak.

De ez végül is jelen kérdés szempontjából mindegy. Nagy Imre vezérlő géniusznak kevés, egyik '56-os jelképünknek viszont elég.

Így szobrának – ha az alkotó művész elfogadja az új helyszínt – éppen megfelel Marx és Engels szobrainak egykori helye. A két nemzetközi bajkeverő, a kommunizmus eszméjét legyártó hamis próféta szobrának helyén a nemzeti függetlenség okán a halált is vállaló magyar kommunista emlékműve.

A vitatott szobor parkoljon le végre, és temessük el halottainkat.