Önmagam tükre nem én vagyok

„A besúgók és feljelentgetések, a cégéres ŠtB világára miként emlékszel?

Már a JAIK vezetőségi tagjaként megkörnyékeztek, párszor becitáltak a hírhedt Februárkára »elbeszélgetni«. Majd Kassán ez még gyakrabban előfordult. Iparkodtak rávenni, hogy írjak alá nekik. Néha nagyon szorongtam, de sikerült elkerülni ezt az önmagammal szembeni júdásságot. Néhány spiclit már az arca szerint ismertem. Megtörtént, hogy egyikük karácsony előtt ott ácsorgott a házunkkal szemközt, és amikor elmentem hazulról, fölment a lakásunkra, hogy megmondja a feleségemnek: január 2-án menjek be, a biztonság kedvéért vihetek magammal fogkefét. Utána kellemes ünnepeket kívánt és elment. Számomra döbbenetes, hogy amikor átkerültem Magyarországra, ott, mielőtt megkaptam a magyar állampolgárságot, a három per hármasok elkezdték ugyanezt a zaklatást. Végül ez volt az emigrációnk egyik oka, mert nem kívántam a gyerekeim sorsát is feláldozni az én elveim, magatartásformáim, politikai hiúságom miatt.

Nyolcvankilenc után nem maradtál kint. Merthogy?

Mert a rendszerváltás előtt azt hittem, hogy a negatív kiválasztódás csak a szocializmusra jellemző. Viszont a pénzhatalmi manipuláció épp ugyanolyan kiválasztódásokra ad alkalmat, sőt! Ezt most már errefelé is érezzük. A másik dolog a nyelv. Én csak magyarul tudok élni, tehát Poprádon sem tudnék, lassan talán már Pozsonyban sem. Ráadásképpen, aki alkot, aki ír, az állandóan tétovázik, egy idő után pedig azt hiszi, hogy a gondolatai, a véleményei, az (elő)ítéletei hipotézisek csupán.

Az emigráció éveiből vannak veszteségeid is?

Mindenképpen. Nem abban az értelemben, hogy nem kaptam például állami díjat, ha ezért feljelentem a magam rendezte színházi előadást, hanem olyan szempontból, hogy tényleg senki sem tud visszalépni ugyanabba a folyóba. Színházi életem csúcsa talán a MATESZ 200. premierjeként számon tartott Don Quijote volt a kassai Thália Színpadon. Annak a bemutatónak köszönhetően a szlovákiai magyar színjátszás az akkoriban tekintélyes magyarországi szakfolyóirat, a Színház címlapjára is felkerült; idehaza viszont jöttek érte a durva politikai vádak, a szovjetellenesség rágalmai, végül nemcsak az én, hanem az egész családom csehszlovák állampolgársága is ráment erre a színházi munkámra. Amikor távoznom kellett a színházból, többen krokodilkönnyek között sajnálkoztak, de amióta hazajöttem a megváltozott politikai valóságba, a kassai társulat még csak nézőnek sem hívott meg!...”